Ha maga azt hiszi, hogy magát nem látják, akkor nincs is.
Ezzel a mondattal reagált Lehoczki János bíró, amikor Tóth Márton villamosvezető a bírósági tárgyaláson azzal próbálta kivonni magát az érdemleges tanúvallomás megtétele alól, hogy: „jobb, ha nem látnak ők se, én se őket, elfüggönyöztem magam teljesen. És utána nem láttam semmit.”
Az idős, bajszos munkásember mintha a Rolling Stones Let it Bleed albumának kezdő dalát, a Gimme shelter-t vonatkoztatta volna magára: amikor a késő esti órákban egy fiatalokból álló társaság balhézni kezdett a 47-es villamoson, ő inkább diszkréten elhúzta a vezetőt az utastértől elválasztó függönyt. „Volt már elég sok incidensem, megtámadtak már. Úgyhogy gondoltam, jobb, ha nem látnak” – érvelt a villamosvezető, amire a bíró sóhajtva közölte: „Nem bántom én ezért magát, de jobb lett volna, ha lát mindent és el tudná mondani, hogy mi történt.”
Erre már csak azért is nagy szükség lett volna, mert a tárgyalt bűnügyben az elkövetők feltehetően, az áldozat pedig bizonyosan rendkívül részeg volt, míg a tanúk közül egyesek nem emlékeztek korábbi vallomásaikra, mások reszkettek a félelemtől, egy feltűnően tág pupillájú fiatal nő pedig szemlátomást valamilyen szer hatása alatt állva próbált válaszolni a kérdésekre. A tárgyalás közönsége olykor kórusban felnevetett, ahogy egyre biztosabbá vált: a bíró számára lehetetlen feladat lesz annak kiderítése, mi történt azon a bizonyos 47-es villamoson 1988. november 4-én éjjel.
Egy lövéssel kezdődött
A baráti társaság (Solymosi Attila, Döme Sándor, Hajdu István, Prahár Attila, Egyedi Zsolt, Rucska Attila és Varró János) az éjszakai 3-as buszról szállt át a Móricz Zsigmond körtérről induló villamosra, alpári Fradi-indulókat énekeltek, Prahár és Hajdu pedig harcművészeti tudásukat fitogtatva verekedtek egymással. Az Albertfalva kitérő megállónál a meglehetősen ittas Bukszár Tibor rendőrőrmester is felszállt, majd két megállón keresztül próbálta fegyelmezni a fiatalokat. Olyannyira, hogy a szolgálati fegyverét is elővette, leadott vele egy lövést, és eltalálta Hajdu István lábát. Ekkor a fiatalok Solymosi Attila vezetésével elvették tőle a fegyverét, majd a Fonyód utcai megállónál az első kocsi utolsó ajtaján kilökték a villamosból. A rendőr elindult a villamosvezető felé, aki ezt meglátva újra kinyitotta az ajtókat. A fiatalok ekkor Buszkár után mentek, Solymosi Attila a szolgálati fegyverrel kétszer rálőtt a rendőrre, aki a helyszínen meghalt. A villamos pedig komótosan haladt tovább menetrend szerint Nagytétény felé.
Solymosi és Döme Sándor elmenekült, így csak éjjel egy óra körül tudták meg a továbbra is a helyszínen tébláboló többiektől, hogy a rendőr meghalt. Nem mondható hatástalannak a fiúk amerikai filmek iránti rajongása, úgy tettek, akár a keleti parti gengszterek egy-egy leszámolás után, a folyóba dobták a fegyvert. Ám a BRFK életvédelmi alosztályának tagjai is néztek akciófilmeket, így könnyen megtörték például Varró Jánost, akinek vallomásai alapján a csoport tagjait előzetes letartóztatásba helyezték. Varrónak később mint nyolcadrendű vádlottnak nem kellett élveznie a BRFK Tolnai Lajos utcai fogdájának vendégszeretetét.
A rendőrök rettenetesen berágtak kollégájuk halála miatt, és addig verték a fiatalokat, míg rendőri bikkfanyelven (értsd: minden mondatban legalább kétszer szerepeljen a tekintetében valamint a vonatkozásában) meg nem írták „közösen” a kihallgatási jegyzőkönyveket. Később a fogdai őrszolgálatot ellátó rendőrök fekvőtámaszokat és guggolásokat végeztettek, illetve a gólyaállást gyakoroltatták a gyanúsítottakkal,
A rendszer ellenségei
Hivatalos személy elleni erőszakról lévén szó az ügyben már ekkor is a Budapesti Katonai Ügyészségnek kellett volna nyomoznia, de a hatalmuknál fogva még az igazságszolgáltatás vezetőiben is gyakran félelmet keltő, leterheltnek éppenséggel nem nevezhető katonai ügyészek csak az áldozat fegyverhasználatát vizsgálták. A BRFK Vizsgálati Osztályán belül működő életvédelmi alosztály pedig Solymosi és társai által elkövetett emberölést, amivel meg lehetett teremteni azt a látszatot, mintha ténylegesen két külön ügyről lenne szó. A BRFK Tolnai Lajos utcai épületében dolgozó életvédelmi vizsgálók jól tudták, hogy ez koránt sincs így, és nehezményezték, hogy megkaptak egy hivatalos személy sérelmére elkövetett bűnügyet.
Az igazságszolgáltatásra nehezedő politikai nyomásgyakorlás jól ismert volt a fővárosi rendőrök életében, a rendszerellenesnek beállítható fiatalok zászlós ügye (hazafelé a november 7-ei ünnepségre felállított zászlókat tépkedték, egyet el is égettek) miatt izgatás, majd annak az ellehetetlenülő bizonyítása miatt a közösség megsértése miatt (értsd: a gyűlölet keltésre irányuló szándék nem megállapítható, viszont a köznyugalmat megzavarja) is kellett vizsgálódnia a rendőröknek. A nyomozásuk során az elkövetők összes „rendszer elleni” tevékenysége szétmállott a kihallgatások alapján, az emberölés pedig a helyszíni szemle adatai, illetve a szakértőkkel való előzetes konzultáció alapján már akkor problémás volt számukra, amikor a katonai ügyészek teljes nyugalommal adtak ki egy közleményt Bukszár Tibor fegyverhasználatáról, amit szakszerűnek és hatékonynak ítéltek kevesebb mint egy hónappal az esemény után.
Ne bolygassuk a részleteket!
Megállapításaik szerint az áldozattá vált törzsőrmester viselkedése egyértelműen indokolt és törvényes volt, „a rendőr fellépése során alakilag is szabályosan járt el, szabályszerű figyelmeztető lövést adott le. (…) Hajdu István pedig úgy sérült meg, hogy belerúgott a rendőr fegyvert tartó kezébe, és az ennek hatására sült el.” Feltehetően a helyszíni szemle jegyzőkönyvét sem olvasták, vagy úgy vélték, a bíróságon nem fognak kiderülni a részletek, és talán abba sem fog senki belegondolni,
Nem ez volt azonban az egyetlen furcsaság, hiszen sem az orvosszakértő, sem a fegyverszakértő véleményét nem vették figyelembe. A Hajdu sérülését okozó lövést nem is tekintették fegyverhasználatnak, arra hivatkozva, a fegyver éppen akkor sült el, amikor elvették a rendőrtől, azt pedig csak majdnem egy év múlva, a nyilvános tárgyaláson tudhatta meg a közvélemény, hogy Tóth István igazságügyi fegyverszakértő csak egyetlen villamoson leadott lövés nyomát találta meg, aminek szakvéleménye szerint ugyanannak kellett lennie, ami Hajdu sérüléseit okozta, vagyis figyelmeztető lövésről bajosan lehetett beszélni.
A hivatalos tájékoztatás szemérmesen nem említette az intézkedő rendőr részegségét sem, noha a boncolás során Bukszár vérében 2,78-as alkoholszintet mutattak ki, ami már az úgynevezett komatózus szakasznak minősül, és rendkívül zavart tudatállapotra utal. A vizeletben talált 3,71-es szint pedig megerősíti, hogy Buszkár nem a villamosra szállás előtt ivott először, hanem már munka közben is. Mindez nehezen fért volna bele a szocialista értékrendet a november 4-ei ünnepségen való részvételével is kimutató Bukszár ország-világ előtti dicsőítésébe, mígnem végül kiderült az igazság, és az információt a nyilvánosság előtt elhallgató nyomozókat jelképes szóbeli figyelmeztetésben részesítették. Bukszárt katonai tiszteletadással temették el, hősi halottá és poszthumusz alhadnaggyá tették meg, a napvilágra került részletek miatt azonban a vezetők inkább már megfeledkeztek volna az emlékéről, az eset hatására pedig 1989 júliusában az akkori országos főkapitánynak normaszövegbe kellett foglalnia, hogy a rendőr nem intézkedhet részegen.
A marxista dialektikát vulgarizáló narratíva része volt az is, hogy az eljárás során
A bűnügy felgöngyölítését nemigen segítő információ (vajon hány bűncselekményt el nem követő ember szerethette még ezeket az alkotásokat?) alapján ugyanis azt lehetett állítani, hogy a fiatalok a kapitalista életmódnak és az Amerikát fojtogató erőszakkultusznak áldoznak.
Csak okosan, fiúk!
A Fővárosi Bíróságon Lehoczki János bíró finoman érdeklődik tanúk hogyléte felől, saját Fradihoz fűződő viszonyáról beszél, az elkövetőket gyermekinek szólítja. A vádlottak által tett, rendőri brutalitásra utaló panaszokra addig kérdez csak vissza, amíg Solymosi meg nem jegyzi, hogy a rendőrök két verés között úgy fogalmaztak, hogy okosan kell majd vallania, amit Lehoczki bostoni katolikus papokat megszégyenítő édesded mosollyal honorál, és megerősíti a vádlottban, hogy szerinte is okosan kell vallani. Lehoczki a törvényes képviselők kiértesítése nélkül, de azok aláírásával mégis csak ellátott kihallgatási jegyzőkönyveket sajnálatos módon eljárásjogi szempontból ugyancsak rendben találja. Az eljáró bíró jól ismert személy volt a szakmában, hiszen az előző rendőrgyilkosságot, a Soós Lajos és társai által megölt Gyulai Károly főtörzsőrmester ügyét is ő tárgyalta.
Solymosi és társainak ügyében a Fővárosi Bíróság ítéletét a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte, majd az új eljárásra kötelezett második első fokú ítéletet is hatályon kívül helyezték, hogy aztán már harmadik szereplőként bevonják a Pest Megyei Bíróságot, ahol Lehoczki kedélyes, krisztusi kegyet gyakorló viselkedése után Miszori László – a későbbi romagyilkosságok tárgyalásakor a közvélemény számára is megismert – haragjával ismerkedhettek meg az 1992-re nagykorúvá váló elkövetők.
Az első elsőfokú eljárás alatt Szabó László számára engedélyezték a Kékfény számára készíthető riportokat a vádlottakkal, Vészi János pedig a Fővárosi Bíróságon lefolytatott első tárgyalásról A halál villamosa címmel dokumentumfilmet készített. A Legfelsőbb Bíróság Szabó esetében nem tartotta a személyiségi jogokat sértőnek az interjúkat, viszont a dokumentumfilm készítését immorálisnak és etikátlannak ítélte.
Ezek szemléltető adalékok arról, hogy az igazságszolgáltatás rendszere az állami média intézményesített visszafogottságán elkényelmesedve könnyebben beengedte a médiamunkásokat annak a tudata nélkül, hogy a politikai elvárások közvetlenül büntetőeljárásokra gyakorolt hatásai, a szakmai inkompetencia és közönyösség könnyen szemet szúrhat.
A király meztelensége azonban nem eredményezett megnövekedett szakmai elvárásokat, új kihívásoknak való megfelelést: végül négy év kellett a magyar igazságszolgáltatásnak, hogy hitelt érdemlően megállapíthassák, Bukszár minden valószínűség szerint felfedte rendőri mivoltát a villamoson, ahogy azt Solymosi Attila évekkel korábban Juszt Lászlónak elmondta a kamerák előtt.
Solymosi társait 8-18 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték jogerősen, míg az első rendű vádlottra kirótt fogházban letöltendő 6 év szabadságvesztés miatt mind az ügyész, mind a védő fellebbezett, ám harmadjára már a Legfelsőbb Bíróság helyben hagyta azt, ami folytathatatlannak bizonyult.
