Az első menekülthullám véget ért, és egyelőre nem közelednének újra tömegek a határok felé, ám aggasztó hírek érkeznek a határsávból: az Orvosok Határok Nélkül jelentése szerint a határőrség és a rendőrség abuzálta, illetve bántalmazta a menekülteket. Önök elsősorban a kínzás áldozataival foglalkoznak: találkoztak olyannal, akik az út vagy a bánásmód miatt traumatizálódtak?
Nem gyakran látunk ilyet, egy-egy szórványos eset fordul elő. Találkoztunk már brutális megnyilvánulással, ami pszichés, vagy testi nyomokat hagyott, de hála Istennek, nem a rendőrség által elkövetett abúzus a jellemző azoknál, akikkel mi találkozunk. A hosszú és gyötrelmes út alatt sokan súlyosan traumatizálódtak. Ugyanakkor a tranzitzónákban nem jártunk, mert nem kaptunk engedélyt a belépésre, annak ellenére sem, hogy mi vagyunk az egyetlen csapat, amelyik erre van kiképezve és 20 éve praktizál ezen a területen.
Mivel indokolták az elutasítást?
Azzal, hogy oda csak a Karitatív Tanács tagjai mehetnek be, és mi ennek nem vagyunk tagjai. Többek között a Máltai Szeretetszolgálat, az Ökumenikus Segélyszervezet, a Szíriusz Alapítvány tartozik ide. Ezek egyházi szervezetek, vagy olyan szervezetek, amelyek adományt visznek. Valószínűleg ők oldják meg a ruháztatást, az élelmezést, pontosan nem lehet tudni, a tranzitzónából hírek nem jönnek.
Az előzőekben menekülttáborokban dolgoztak?
Menekülttáborokban, menekültügyi őrizetekben és befogadó központokban, illetve alkalmanként idegenrendészeti őrizetekben . Amikor a menekültügyi krízis még tartott, a börtönökben is tevékenykedtünk.
Rengeteg ember vonult át Magyarországon, ezek az emberek traumatizáltak voltak vagy gazdasági céllal érkeztek?
Nyilvánvaló, hogy nekünk arra van szemünk, hogy észrevegyük, ki traumatizált, ezzel foglalkozunk, ez érdekel minket. 2015-ben és 2016 elején nagyon megemelkedett a számuk, hiszen nagyon sokan jöttek. Korábban 600-700 beteget láttunk el évente, ez 2015-ben 2016-ban 1000 fölé emelkedett, ami jelentős növekedés ahhoz képest, hogy a Cordelia csapata nem nagy, jelenleg 6 pszichiáter, 4 pszichológus, valamint terapeuták dolgoznak benne. Aztán egyre kevesebb beteggel találkoztunk, hiszen a menekülttáborok, a zárt állomások is egymás után zárnak be. Ebben az a tragédia, hogy a legjobban felszerelt menekülttáborok zártak be Debrecenben, Bicskén és azután szépen lassan kiürülnek a menekülteket őrző befogadó központok is. (MÖBEK-ek). Egy menekülttábor van nyitva Vámosszabadiban és két MÖBEK. Nagyon megcsappant a menedékkérők, így az ellátnivaló betegek száma is. Azt már nem tudjuk, mi történik a határon túl, hányan akarnának bejönni, mi történik a tranzitzónákban, hányan vannak ott, milyen ellátást kapnak. Ez így nehéz, hogy készenlétben vagyunk, bevethetőek vagyunk, de mégsem tehetünk semmit.
Hogyan néz ki a kliensfelvétel? Szólnak a MÖBEK-ben, hogy van egy problémás páciens? Vagy jelentkeznek maguktól?
Így is, úgy is . Húsz éve mindig megyünk, heti gyakorisággal igyekszünk mindenütt ott lenni, minden helyen jelen lenni.
Ha érkezik egy új csoport, akkor önök tudnak róla?
Igen, a helyi szociális munkásokkal, az egészségügyi személyzettel és a rendőrökkel is informális, jó személyi kapcsolatban vagyunk.
Az önök fő területe a poszttraumás stressz-szindróma. Hogyan működik a diagnosztizálás, mikor lehet arra gyanakodni, hogy érintettek a páciensek? Miből lehet valakiről azt sejteni, hogy komoly dolog történt vele?
Nyilván a rutinunk kellő alapot ad, hogy kiszűrjük ezeket a betegeket, de ha az nem segít, idővel akkor is előbukkannak a betegség jelei. A trauma nem mindig nyilvánul meg azonnal, van akinél, hetek hónapok, de akár évek múlva jelentkeznek a poszttraumás stressz-szindróma tünetei.
Melyek ezek a tünetek?
Nagyon sokféle tünete lehet, ezek alapvetően négy csoportba oszthatók: a tudatba betörő élményektől, a kognitív zavaroktól a hangulatzavarokig, az elkerülő tendenciákig. A legpregnánsabb, amivel jönni szoktak a betegek, az alvászavar, a rémálmok, a bevillanások, vagy éppen a feszültség, a nyugtalanság, az ingerlékenység. Ami a társaiknak leginkább fel szokott tűnni, az az elkerülő magatartás. Ilyenkor elvonulnak a sarokba, izolálják magukat, nem esznek, nem azért mert éhségsztrájkolnak, hanem mert nincs étvágyuk, lefogynak és rosszul néznek ki, szomatikus panaszok kerülnek felszínre, melyek nagyon tarkák lehetnek, a fejfájástól az emésztési panaszokig, az izomfájdalmakig. Előjöhet a magas vérnyomás, a cukorbetegség. Szóval ez egy komplex betegség és nagyon színes a tünetek palettája.
A szűrés rendszerint nem egy szűrőskála segítségével történik. Ha megérkezik egy csoport, mi visszük a tolmácsunkat, aki régóta dolgozik már velünk, közösen leülünk és elkezdünk beszélgetni. Bemutatkozunk egymásnak, majd annyit mondunk, hogy segíteni jöttünk, meghallgatnánk a problémáikat. Szépen lassan, az első csoportos, vagy az első egyéni beszélgetésnél a felszínre kerül, ki az, aki nem tud aludni, vagy megmutatja, hogy az egyik lábfején megfagyott az összes ujja, amikor átjött a hegyeken, és valakit másik országban megvertek az őrizetben.
Az álmatlanság egy általános tünet?
Igen, ez egyik komoly tünete a poszttraumás stressz-szindrómának.
Hogyan tudják ezt kezelni? Gyógyszerekkel vagy terápiával? Van idő egyáltalán terápiára egy menekültkrízis közepén?
Nagyon nehéz. Régebben egy terápiás láncmódszert alkalmaztunk: akinél nem volt megfogalmazható a trauma, ott egyéni vagy csoportos nonverbális módszereket használtunk, de sokan a verbális terápiával kezdik, másoknál különféle művészeti elemeket használó, ötvöző terápiával indul a kezelés. A betegek általában komplex traumás kórképpel rendelkeznek, akik beérkeznek az országba, ami a premigrációs, migrációs és posztmigrációs traumák sorozatából áll.
A premigrációs traumasorozat még az anyaországban éri a betegeket?
Így van, bántalmazták, börtönbe csukták őket, háború dúlt a hazájukban.
A migrációs?
Bántalmazták őt, vízbe fulladt a rokona az út során. A posztmigrációs pedig az, hogy amikor a beteg megérkezik Magyarországra, nem engedik be.
Az európai rendszer elutasítóbbá vált?
Inkább igen. De például a szíreket átengedi a rendszer. De nem is lehet egységesen egy európai rendszerről beszélni, mert itt a határországokban más elvek és kritériumok szerint fogadnak be embereket. Mi meg igyekszünk a betegnek segíteni a befogadási folyamatban is: orvosi-pszichológiai szakvéleménnyel, amit a tünetek alapján, a kezelés folyamán állítunk össze.
Hogyan néz ki a poszttraumás stressz-szindróma utókezelése? Én az első iraki háború után találkoztam először vele, amikor az ott szolgáló katonák agresszív antiszociális viselkedést mutattak.
A kezelés meglehetősen komplex. Úgynevezett multidimenzionális kezelést igyekszünk alkalmazni. Akinek szomatikus panasza van, azt igyekszünk a helyi egészségügyi központba irányítani, referálunk a helyi személyzetnek, az ő dolguk például a gyomorpanaszokra savlekötőt felírni. Akinél a PTSD pregnáns tünetei állnak fenn, hetek, hónapok óta csak pár órát képes aludni és akkor is rémálmokból ébred fel és szakad róla a víz, fölmegy a vérnyomása, pulzusa, vagy vércukra, ott már egyéni pszichoterápiás folyamatot kezdünk, vagy ha a trauma még nem verbalizálható, akkor erre nonverbális terapeutáink vannak.
Annyi minden történt vele, hogy nem tudja megfogalmazni, min ment át?
Nem csak hogy min, hanem azt sem, hogy miként került ebbe az állapotba. Azt el tudja mesélni, hogy el kellett hagynia Szíriát, ahol jó élete volt, majd kitört a háború, de mondjuk a többiről nem tud, vagy nem akar beszélni, mert elfogja a sírás. Van erre egy jó magyar mondás, hogy „amiről nem beszélünk, az nincs”, lelki értelemben is a homokba tudjuk dugni a fejünket.
Ehhez hozzájárul az erőszak vagy bántalmazás miatt érzett szégyen is.
Arról nagyon nehéz beszélni Terápia során lehet feltárni és a beteget ráébreszteni, hogy ez nem az ő, hanem az elkövető szégyene, és arra: haragudjon az elkövetőre, számoljon be arról, ami vele történt, illessze be az élettörténetébe. Az áldozatot fölmentjük a felelősség, a bűntudat és a szégyenérzet súlya alól.
Hogyan néz ki egy nonverbális kezelés? Hasonlóan ahhoz, amikor a gyerekek eljátsszák a jeleneteket?
Van egy külön gyerekterapeutánk is, aki Fótra jár, ahol még tudunk dolgozni. Felnőtteknél a művészeti módszereket hívjuk segítségül, különféle gesztusterápiás elemek vannak, amivel ki tudják fejezni magukat, például, hogyha a szívüket egy zsákba zárják el, amit ki kell bontani és ki kell helyezni az asztalra. Vannak relaxációs módszerek, de sok másféle módszer, eszköz is, például szimbólumokkal dolgoznak, mondjuk, megszagolják a kávét, és el kell mesélniük, mi jut eszükbe az arab kávé illatáról. És ilyenkor jönnek elő, hogy milyen volt, amikor otthon az anyukájuk főzte a kávét. Két nonverbális terapeutánk is van.
A cél, hogy sikerüljön verbalizálni a traumát?
Az a cél, hogy vagy verbalizálni tudja a traumát, vagy magukkal a nonverbális módszerekkel tegye a maga számára feldolgozhatóvá. Például olyankor, ha van egy lőtt seb a hasán, és nem lehet róla beszélni, mert szégyenteljes számára föltárni és megmutatni. Ilyenkor a nonverbális terapeuta eljut a nyugtató anya szerepéig, aki előtt lehet beszélni róla és meg lehet érinteni a sebet. Vagy a csoportközegben, ahol másnak is van lőtt sebe és mindannyian beszélnek róla, vagy pedig átkerül a beteg egyéni terápiára a pszichiáterhez vagy a pszichológushoz.
Mi történik, ha nem kezelik a PTSD-t?
Ugyanúgy mint a többi nem pszichotikus kategóriába tartozó pszichiátriai betegségnél, egy része spontán meggyógyul. De ez a ritkább, és Magyarországon nem is annyira traumamentes a közeg, a betegek nem kerülnek védett környezetbe, nehéz az őt támogató családját is ide átemeltetni, ahol a trauma feldolgozása könnyebb lenne. A beteg általában egy kihívásokkal teli környezetben van, így nehéz feldolgoznia a traumáit.
Van egy traumája, amit hoz magával és folyamatosan traumák érik.
Ha meg is kapja valaki a menekülti vagy oltalmazotti státuszt, akkor is jönnek a kérdések: hogyan talál munkát, hol települ le, hogyan lesz lakása, mikor nincs egy vasa sem? Hogy illeszkedik az egészségügyi rendszerbe? A szerettei közben meg még a háborúban ragadtak. Szóval ez egy nehéz, hosszadalmas folyamat lenne, de manapság sokan elmennek és megszakítják ezt.
Nem is azért jelentkeznek az emberek, mert nekik PTSD-jük van, hanem azért mert nem tudnak aludni.
Igen, de gyakran azzal is, hogy fáj a fejük, vagy a derekuk, és hogy küldjük el őket reumatológushoz. Akkor derül ki, hogy nem egy lumbágóról van szó, hanem azért fáj a dereka, mert derékon rúgták, vagy puskatussal megütötték, megkínozták, de lehet, hogy egy szimbolikus fájdalommal van dolgunk, mert sok terhet cipelt a hátán, amitől megroppant a dereka.
Előfordult-e már olyan, hogy próbáltak ezzel visszaélni? A menedékkérelmi eljárásban szerepet játszik az önök jelentése.
Igen, van ilyen, aki próbált ezzel visszaélni, de szerencsére ez nagyon ritka. Kérdezték is már tőlem, hogy hogyan különböztetjük meg a gazdasági migránsokat a menekültektől. A szenvedésnyomásból, csak ezt tudom mondani. Aki traumatizálódott, akár otthon, akár útközben, akár itt, és erre még rátevődtek a menekülés traumái, ott van szenvedésnyomás, ami a segítő kezek felé irányítja. Persze olyan is van, aki azért jön el, mert otthon nem tudott megélni és a családot Európából akarja támogatni, de ez a fajta sürgető igény, hogy találjon letelepedést, munkát, megélhetést, nem azonos a trauma következtében kialakult pszichés szenvedésnyomással. Sokszor azonban valaki gazdasági sürgetés miatt jön el otthonról és útközben traumatizálódik, vagy már otthon az éhezés és a nyomor traumatizálta, vagy esetleg kiderül, hogy például az LMBTQI-csoportba is tartozik és már többször megverték. Itt már kialakulhat szenvedésnyomás. Mi nem foglalunk állást, hogy migráns vagy menekülő, aki hozzánk fordul: akinek baja van, annak segítünk és dokumentáljuk azt, amiről meg vagyunk bizonyosodva. Voltak azért trükközők is, én két ilyen személyre emlékszem, de ez az első beszélgetésnél kiderül, hogy ki az, aki csak a véleményre pályázik, és másoktól hallott vagy kitalált traumatikus történeteket beszél el.
Minden betegnek van egy aktája, dolgoznak a beteggel, majd a szakvélemény megírása előtt tartanak egy konzíliumot?
Aktája mindig van, de a konzilium nem mindig szükséges. A pszichiáter, a pszichológus leírja, amit talál, dokumentálja a tüneteket, majd minden szakvélemény átmegy az én kezemen is.
A végső döntés az öné?
Konzultálunk a kollégákkal: itt nincs despotizmus!
Több orvos látja akkor a betegeket.
Olyan a rendszerünk, hogy hetente váltakozva járnak a kollégák, kibővítjük az előző kolléga tapasztalatait, a következő kolléga hozzáadja az övéit. Egy-egy helyre többnyire ugyanazokból a terapeutákból álló team jár. Egyéni terápiánál már csak egy orvosa, pszichológusa, kezelője van a betegnek.
Hogyan lett a szakterülete a PTSD, hány éve dolgozik ezen a területen?
1991-ben a Magyar Tudományos Akadémián tartott egy dán orvoscsoport nemzetközi konferenciát, a Rehabilitation Center of Torture Victims, melynek Inge Genefke volt a vezetője. Abban az időben nyitogatta a szárnyait a későbbi mozgalom. Ekkor került bele a köztudatba, hogy rengeteg megkínzott ember van több országban a saját populáción belül, vagy a más országokból érkezők között, akiknél speciális kínzás utáni poszttraumás szindróma, illetve egyéb pszichés károsodások, vagy akiknek a kínzás miatt testi elváltozásaik is vannak. Erről tartották második nemzetközi konferenciájukat az orvosok. Engem Lipótról küldött ki az akkor főnököm, pusztán azért, mert én beszéltem angolul. Én akkor egészen belebetegedtem, hogy nekem majd kínzásokról kell hallani naphosszat, de azután kiderült, hogy nagyon izgalmas a konferencia. Az első napon össze is barátkoztam a rendkívül elhivatott dán kollégákkal, akik ezt a témát komoly szaktudással kezelték. Olyan izgalmas információkat hallottam, hogy úgy jártam, mint Micimackó a mézzel, csak úgy szívtam magamba, aztán beleragadtam a bödönbe. Ebből később egy óriási nemzetközi hálózat nőtt ki, melynek a Cordelia a ’96-ban megalapított magyar tagja, ma már 157 ilyen traumaközpont működik szerte a világban. A pici dán központból lett a Kínzásáldozatok Nemzetközi Rehabilitációs Tanácsa.
1996 óta megnyomorított, megszomorított emberekkel foglalkozik. Hogyan dolgozzák ezt fel, hogy folyamatosan ilyen brutális dolgokkal szembesülnek? Vannak mentolhigiéniás tréningjeik? Hogyan bírja ezt egy pszichiáter hosszú távon?
Mi azért extrém módon traumatizált betegcsoporttal foglalkozunk, de pszichiáterek, pszichológusok vagyunk, akik ifjú korunk óta lelki problémákat hallgatunk.
Gyakorlatban, hosszútávon hogyan tud ez működni, el tudják magukat választani, fel tudják magukban dolgozni ezeket a történeteket, például tudják ellenőrizni a munkatársaikat, mennyire lesz nekik ebből problémájuk?
Többszintes szupervíziónk van, tehát egy külsős pszichológus szakember jön hozzánk havonta egyszer, amikor csoportos szupervíziót végez el, valamint hetente csapatban megyünk a terepre. Ez nem magányos embernek való munka. Reggel kimegyünk a táborba, együtt jövünk haza, átbeszéljük az aznap hallottakat, megpróbáljuk egymást támogatni, tartani, és egymást humorosan, kedvesen, barátian ventilláltani, illetve, akinek szüksége van rá, annak segítséget nyújtani. Van olyan, hogy olykor kiborul a tolmács, de akkor nem azt mondjuk, hogy Ali, vegyen be egy Xanaxot, hanem megkérdezzük, hogy mi volt, ami ennyire megterhelte, beszéljük át, dolgozzuk fel. Mi is átestünk annak idején a saját terápiánkon, amikor egy pszichoterépiás szakmát választunk. Nekünk is sokat segít, amikor együtt jövünk haza és átbeszéljük a nap rémületeit.
Horrorgyűjteményeket visznek haza minden este.
Egész furcsa módon dolgozzuk fel ezt, eszünk egy jót, kávézunk egy jót, vagy nagy röhögések közepette érkezünk meg Budapestre a vonattal, mert felszabadul az aznapi őrületes feszültség.
Meséljen egy sikertörténetet.
Régi történetek vannak, melyek sikertörténetek, újak nincsenek, mert nagyon rövid az idő, ami rendelkezésünkre áll. Mostanában az már sikernek számít, ha a beteg felszínen lévő panaszait tudjuk valamilyen módon enyhíteni, és elindul valamerre, lehetőségek után néz itt. Régebben egy iráni férfinak volt gyönyörű sikertörténete, aki évekig börtönben volt, súlyosan megkínozták. Ketten hetente kezeltük a nonverbális terapeutával, ő a speciális egyéni módszereivel, én pedig egy pszichoterápiás folyamatban tartottam. Ő volt az első beteg, akinél áthágtuk azt a korábbi attitűdünket, hogy nem nyúlunk hozzá a beteghez. Kifejezett igénye volt, hogy az az anya, akit a nonverbális terapeuta testesített meg, hozzáérjen a megkorbácsolt hátához, és ezért a nyugtató, hűs kezét tegye rá a hátára. Sikerült őt egy olyan állapotba hozni, hogy le tudott Magyarországon települni, megnősült, gyerekei lettek. Nem lett sikeres a házassága, elvált, de egy másik országban tovább kereste a boldogulását. És valószínűleg a sikertörténet csúcsa az, de ezt mindenki döntse el magában, hogy időnként felhív, és megkérdezi: „Hogy vagy, nővérem, és hogy van a mama?”
