Az atv.hu-nak az egészségügyi államtitkár azt mondja: ő olimpia- és betegpárti. A kettő között nincs ellentmondás, mert nem jut több pénz az egészségügyre attól, hogy nem lesz olimpiai pályázat.
Az egészségügy és az olimpia pénzigénye nem összemérhető dolgok.
Ónodi-Szűcs Zoltán úgy véli, a betegeket, egészségügyi dolgozókat nem az érdekli, hogy GDP-arányosan mennyit költünk az egészségügyre, nem áll bele a számháborúba, szerinte
a gyógyító-megelőző kassza, ami egyértelműen a legfontosabb mutató, „őrült méretekben” növekedett az elmúlt időszakban. (…) A gyógyító-megelőző kassza, az összes szakellátásra és alapellátásra fordított forrás – azaz minden, ami nem gyógyszer és nem táppénz – 300 milliárd forinttal nőtt 2009-hez képest.
Azt ő is elismeri, hogy mindenki más számokkal operál. Ő például azzal, hogy a nominális változást vizsgálja, amely szerint 2010 óta
nominálisan jelentős mértékben növekedett az egészségügyi költségvetés.(…) Az már más kérdés, hogy a lakosság érzete, a média érzete, a politika érzete mit mutat.
A visszajelzések alapján tudja, nem lehet elégedett, és azt is elismeri, súlyos kritika volt, hogy az olimpia ellenzői első helyen az egészségügyet említették, amire költenének. Ő ennek nagyon örül.
Számára is nyilvánvaló, hogy az soha nem elég, amit a kormány egészségügyre ad, de ő nem a pénz felől, hanem az emberek egészségi állapota felől közelít.
Hiába költik az amerikai GDP húsz százalékát egészségügyre, a 12. helyen állnak az egészségi állapotrangsorban a világon.
A fő gond, hogy információs aszimmetria van a szakma, a felhasználók és a finanszírozók között, Nobel-díjas közgazdászt idéz.
Ha valaki venni akar egy autót, bemegy az autószalonba és általában tudja, hogy mit akar, de betegként többnyire fogalma sincs arról, hogy mire van szüksége.
Azt mondja, nem igaz, amit Sándor Mária mondott, hogy lassan több az egészségügyi dolgozó külföldön, mint Magyarországon. Az sem, hogy naponta három orvos és két ápoló megy el, csökken az orvosok elvándorlása.
Én a szakdolgozókért jobban aggódom. Ha hiszik, ha nem, az orvoshiány kezelhető mértékű.
a hiány az mindig a „mihez képest” hiány. Vannak országok, ahol kevesebb orvossal látják el egészségügyet, akár talán jobb minőségben, mint nálunk, de ott a szakdolgozók aránya sokkal magasabb, mint nálunk. A nyugat-európai egészségügyi rendszerek ezen a téren átalakultak.
Nincs olyan tevékenység, amit egy középiskolát végzett szakdolgozó ne végezhetne el, csak egy főiskolát végzett. Magyarországon sok olyan tevékenység van orvosi diplomához kötve, amit külföldön egy főiskolát végzett ápoló is elvégezhet. A betegek hiányérzetén javítana, ha ezt átvennénk, de az orvosok nem akarnak szabadulni privilégiumaiktól.
Ha ezt nem tudjuk áttörni, akkor esélytelenek vagyunk…
Kockázatok, mellékhatások
Az államtitkár elismeri, hogy a kormánynak veszélyt jelentene egy egészségügyi reform.
A politikának az az alapvető motivációja, hogy választást kell nyerni. Hogy aztán meglegyen a felhatalmazás a változások végrehajtásához… (…) Ebben az a legizgalmasabb, hogy a 2008-as kormányválságot egy egészségügyet érintő probléma robbantotta ki. A vizitdíjról beszélek. A politika számára ez felkiáltójel volt, megmutatta, hogy az egészségügy milyen jelentőségű tud lenni a politikai színtéren.
A politikusok általában ezért nem kockáztatnak, de ő szakmai szereplőnek tartja magát, aki szeret kockáztatni, ha lehet. (Bár a kockázat nagy lehet, hiszen korábban lapunknak halálközeli élményként jellemezte az egészségügy átalakítását – a szerk.) Próbálkozott is ezzel, de nem valósultak meg az ellátásszervezők köré szőtt tervei, amelyek nélkül pedig lehet bármilyen kormány, nem tud változni az egészségügy.
Addig, amíg nem az ellátásszervezők mondják meg, hogy minek kell történnie, addig nem lesz érdemi változás. Olyan ez, mintha a juhnyájnak nem lenne kutyája, hanem mindenki arra megy, amerre gondol…
Az államtitkár nem tudja, ki mit ért orvosbárók alatt, ő nem szereti a kifejezést, de az elmúlt egy évben maga is tapasztalta, hogy van az egészségügyben egy óriási befolyással bíró „lobbi”, ami erősebb, mint más országokban.
Az orvosbárózásnak azzal a részével, hogy befolyással bírnak, egyetértek. Hogy ez a befolyás honnan származik, a studykból vagy paraszolvenciából vagy a kapcsolati tőkéből, az teljesen mindegy.
Ő nem tud olyan kórházról, amelyik veszélyeztette volna a beteget, mert nem volt meg valami ahhoz, hogy ellássa.
Az egészségügyben minden mindent befolyásol. Az egészségügyben a szereplők aktív alakítói az eseményeknek, nem pedig passzív elszenvedői. Ezt rendkívül fontos megérteni.
Az interjúban ezt követően szó esik a kórházi fertőzésekről, a pénzért cserébe abortuszt nem vállaló intézményekről és arról, hogy csak Budapesten legalább 250 milliárd forint kell a következő három évben az egészségügyi ellátás rendbetételéhez.
