Két önkéntessel utazom Zákányba, ahonnan vonattal viszik tovább a Horvátországból érkező menekülteket. Pár kilométerre a somogyi falutól 20 villogó rendőrautó megy el mellettünk. Megijedni nincs időm, társaim jártak már erre, tudják, semmi komoly:
Valószínűleg csak műszakváltás volt az állomáson.
Célba érve is szembesülök nyugalom megzavarására alkalmas képpel. A vasúti irányító épület tetejéről öt látványosan felfegyverzett katona pásztázza a környéket. Ahogy közeledünk az állomás központjához, egyre több rendőr és katona tűnik fel. Kicsit eltúlzottnak tűnik ez a készenlét.
Az önkéntes sátornál csak egy-két ember téblábol. Mint egyiküktől megtudom, épp benn van egy vonat több mint ezer emberrel. Hajnali 3-kor adtak a menekülteknek enni. Az önkéntesek zöme nem bírta kivárni az indulást, elment aludni.
Kilenc körül lassan szállingóznak is vissza a sátorhoz. Osztrák és német fiatalok fotózzák és húzzák egymást, ki hogy néz ki egy óra alvás után.
Fél 10-kor elindul a vonat. Az önkéntesek ugranak is a szokásos búcsúzkodásra.
Amíg az önkéntesek koordinátora megérkezik, a terepet ismerő társaim vezetnek körbe az állomáson. A központi épülettől pár száz méterre, jobbra már készenlétben áll egy vonat, hogy ha megérkezik a következő csoport Horvátországból, akkor előre guruljon pár száz métert az állomás másik végébe és ott felvegye a menekülteket, majd visszaálljon a mostani helyére. Ott lehet csak kiosztani a segélycsomagokat. Előttem homályban maradt, mi az oka, hogy a menekültek nem gyalogolhatnak át az állomáson, és hogy nem lehet ott osztani, ahol felszállnak.
Elsétálunk a felszállóhelyhez. A környéken épp takarítanak. Nincs is különösebb szemét, csak eldobált maszkok.
Íme, bekészítve a Mad Max-vagon! – mutat a túloldalra kísérőm.
És megismerhetem az új szögesdrótos vasúti kocsit, amivel a határt fogják lezárni.
A következő meglepetés a vasúti hangosbemondó:
Vonat áll ki. A hatodik mellett vigyázz!
Rácsodálkozom, kicsit hivatalosabb formához vagyunk szokva az ország más részein.
Jól értem? Tényleg tegez?
Aha, nagyon szórakoztató. Rendszeresen ad olyan utasításokat a nő, hogy vedd már fel a telefont! Tegnap azt kiabálta: Sanyi, te vagy itt az Isten este?
Közben az önkéntes sátornál egyre többen mozgolódnak. Feltűnik a koordinátor is, Babi:
Nem ismerte fel a vizet a testem, olyan rég fürödhettem – mondja nevetve, miután visszatért átmeneti szállásáról.
Ő már kilenc napja Zákányban van, szinte minden éjszakát itt kellett töltenie. És nem is itt kezdett önkénteskedni:
A férjem szír, de egyébként is segítenék. A Keletibe mentünk először, aztán, amikor annak vége volt, hallottam, hogy Zákányban gond van. Előtte azt sem tudta, hol van ez a falu.
Elsőre csak a férjével jött ide egy autónyi ennivalóval, vízzel. El akarták küldeni azzal, hogy itt csak a Vöröskereszt oszthat, végül sikerült megegyezni, hogy ők is maradhassanak.
Itt elég speciális az ételosztás, a menekülteket azonnal vonatra teszik, ahogy az állomásra érnek, nem szállhatnak le, az ablakon keresztül adnak nekik enni-inni az önkéntesek.
Kapsz 5-10 percet, hogy megetess 1500 embert! Sokszor van így, máskor meg órákig áll bent a vonat a menekültekkel.
Őszintén szólva, még nem elég tiszta, hogy megy ez itt, de nem is különösen feszegetem a kérdést, hiszen hamarosan megtapasztalhatom.
Babi nemcsak az önkénteseket ismeri, a rendőrökkel és a helyiekkel is elsősorban ő tartja a kapcsolatot. Mindenkivel cseveg, viccelődik.
A jósnő szerint már nem tart sokáig
Biztos információból itt is kevés van, de a tapasztalatok segítenek. Most délután egyre ígérik a következő vonatot, ami azt jelenti, hogy legkorábban egykor, valószínűbb, hogy később.
Babi szerint az sem vehető készpénznek, mennyi menekült várható.
Pár napja 3 ezer emberre számítottunk és 6 ezren jöttek. Mindenünk elfogyott.
Egy rendőr azzal nyugtatja mosolyogva a fáradt önkénteseket, hogy lassan vége lesz ennek, egy jós is megmondta neki:
Megállított itt nemrég egy nő, hogy nincs itt semmi probléma, most már egyre kevesebben jönnek majd. Azt is mondta: az előző választás előtt is megjósolta, hogy Orbán Viktor fog nyerni.
10 óra után elkezdünk készülődni a következő vonat fogadására. Az egyik lány a mobil raktárban tesz rendet. Ez egyébként friss szerzemény:
Ezt a teherautót most kaptuk kölcsön. Nagyon nagy segítség. Itt az esőtől is védve vannak az adományok és a rendszerezés is könnyebb – magyarázza Babi.
Két német fiú repülőkön használatos plédeket csomagol. A nagy halom takaró is adomány. A menekültek álomszigetének számító Németországból jött önkénteseket a tévében látott hírekről kérdezem. Ők nem tudnak arról, hogy menekültek között sok verekedés lenne. Szerintük csak elvétve van ilyen, sokkal jellemzőbb az őket ért támadás, például a hatezer gyújtogatás. A kancellárt nem féltik:
Angela Merkel többször hibázott már, de mindig megoldja.
Közben befut három, Szlovéniában tanuló ausztrál lány. A többi önkéntessel együtt neki is látnak a segélycsomagok készítésének.
Egy-egy zacskóba: kenyér, sajt, banán és müzliszelet jut most. A kisgyermekeseknek pedig bébiételből, pelenkából, popsitörlőből, plüssjátékból, kekszből, banánból és ivóléből áll a csomag.
A külföldiek margarint, vajat is javasolnak, de Babi szerint az arabok nem szeretik.
Itt próbálják a pazarlást is kerülni. Pelenkát és popsitörlőt például 4-esével osztanak, nem pedig teljes csomaggal. A nagy zacskós kekszet is kicsomagolják egyszemélyes adagokba.
Láthatósági mellényes csapat közeledik a síneken. Épp vonat érkezik, a hangosbemondó megelevenedik:
Vonat áll be a hatodikra. Gyere már le! Hát nem igaz!
Nekik aztán hiába kiabál magyarul, mert németek. Épségben érnek át, a közelükbe sem ért a vonat.
Segíteni jöttek 15-en, alaposan felszerelve. Vannak sátraik, takaróik, ruháik, orvosaik, gyógyszereik, sőt még mobil wifi-állomásuk is. Csakhogy erre itt már nincs szükség. Sőt Magyarországon most épp sehol nincs olyan hely, ahonnan ne küldenék tovább a menekülteket gyorsan. Lázasan keressük a legfrissebb infókat, Szerbiában vagy Horvátországban hasznos lehet-e egy ilyen csoport. Végül Bapskára indulnak, ahol – pár nappal ezelőtti tapasztalatom szerint – szintén inkább csak átutazók vannak, de ott olyan minimális segítséget kapnak, hogy elkelne több segítő és adomány is.
Amíg a csomagok szinte futószalagon készülnek, egy kisbusz áll mellénk, adományt hoztak, nem keveset. Ketten vannak, egyikük rövid ujjúban, amikor a fél csapat didereg beöltözve is. Nem kérdés, hogy északról jöttek. Norvégok. Gondosan külön csomagolt ruhákat, takarókat, táskákat, játékokat hoztak, nagyon jó minőségűeket. Miután kipakolnak, elindulnak enni- és innivalót venni a legközelebbi nagyáruházba.
Újabb német csapat érkezik, őket is átirányítjuk máshová, mert Zákányban megvan a szükséges létszám, pláne, hogy az egyre ígért vonat úgy tűnik, késik és az előkészületeken már túl vagyunk. Kisebb-nagyobb autókkal érkeznek adományok is, így folyamatosan van tennivaló.
Babi férje, Mohamed épp csak megérkezett átmeneti szállásukról, egy civil ruhás rendőr állítja meg, hogy szeretne feltenni neki pár kérdést. Nem titkos, nem vonulnak el. A fő kérdés az, miről beszélget a menekültekkel, mit kérdeznek tőle. Mohamed készségesen válaszol mindenre.
Ukrán tévések a következő látogatók. A két férfihez rögtön jön 3 rendőr igazoltatni. Papírjaikkal nehezen boldogulnak, de van még a csapatban, aki tanult oroszul, így kibetűzik a születési és lakhelyet. A riporter együttműködő, sőt többször elmondja, ők csak azt veszik fel, amire engedélyt kapnak. Közben odasúgja: keményebb szabályokhoz vannak szokva.
Két órakor gyanússá válik, hogy az egy órára ígért vonat kimarad. Az új időpontról csak annyit tudni, valamikor este.
Tétlenül ülni nem akarunk, úgy döntünk, szemetet szedünk.
Engedélyért rohanok. A rendőrvezető jobb keze telefonál egyet, az a valaki a türelmét kéri, hogy megkérdezzen még egy feljebbvalót. Aztán ott állunk felemás döntéssel: szedhetünk is meg nem is. Ott lehet, ahol tulajdonképpen nincs semmi mocsok, ahol van, odáig már nem mehetünk be.
Aztán még arra is figyelmeztet minket a rendőrség, hogy a síneken egyetlen kijelölt helyen mehetünk át, különben – ha nem üt el a vonat – akkor megbüntetnek.
Megközelíthetetlen kerítés
Szeretnénk megnézni a pár száz méterre lévő kerítést a nemzetközi csapattal. Nem hiszem, hogy ennek bármi akadálya lenne, hiszen, vannak érvényes papírjaink és nem is akarunk átmenni a határon. Nem jutunk el a kerítésig, egy utánunk küldött rendőr azt mondja, ez műveleti terület, nem mehetünk tovább és nem is fotózhatunk. Furcsállom, de engedelmeskedünk. Közben azonban egy önkéntes lány kihúzta a gyufát a parancsnoknál azzal, hogy az épületben pihenő rendőröket és katonákat fotózta. Kollektív büntetésként kitiltottak bennünket a MÁV épületén belüli WC-kről. Visszakönyörögtem magunkat.
Olasz orvoscsoport telefonon kérdezi, merre menjen tovább. Csak tippeket adhatunk, biztosat nem tudni.
A holland önkéntesek sátorral felszerelt, vagány járművükben visszavonulva múlathatják az időt, míg a többiek beszélgetéssel, sétával.
Háromnegyed nyolckor eligazítást kapnak a katonák, majd fegyverrel, jókora hátizsákkal a hátukon elindulnak a határ felé. Ez az első jele, hogy jönnek a menekültek. Második jelként felvonulnak a rendőrök is. Harmadik jelként kiáll a vonat az állomás egyik végéből a másikba.
Ekkor kezdjük mi kipakolni a csomagokat oda, ahova várhatóan visszatolat majd a vonat. A 17 kocsis szerelvény azt sejteti, sokan jönnek, az átlag 1500-nál többen.
A 20-25 kilós táskákkal, dobozokkal sétálni a köves, egyenetlen terepen igencsak izzasztó, megterhelő. Ilyenkor megfordul az ember fejében, hogy kell ez nekem? Nemcsak nekem, sok más önkéntes barátomat is foglalkoztatja ez a gondolat. De inkább csak akkor, amikor épp a legnehezebb. Aztán – ahogy mondják – kitisztul a fejük és már azt keresik, mikor, hova mehetnek újra.
Az ételcsomagokkal teli szatyrok, ládák szépen sorban várják a sínek mellett, hogy kiürítsék. Nem őrizzük őket, visszagyalogolunk oda, ahol vonatra teszik az embereket. Rendőrök gyűrűjében kígyóznak a sorok a vonatra fel. A peron nélküli területen mostanáig nem volt könnyű felkapaszkodni, de mára már raklapokat hoztak könnyítésként.
Ó, de jó, van világítás! – kiált fel egy önkéntes. Kérdő tekintetem miatt folytatja is, a korábbi vonatokon sötétben ültek a menekültek.
Amikor az első pár kocsi megtelik, még előrébb áll a vonat, hogy ne kelljen a fülkés vonatok szűk folyosóin átcipelni a csomagokat, gyerekeket.
A sötétben egy óriás, lánctalpas jármű tűnik fel. Csak tippek vannak, mi lehet.
– Ez egy egy rohadt nagy kombájn! – mondja egy lány – mentségére legyen mondva – nagyon távolból.
– Ez egy aknaszedő – jön egy másik inkább ugratásnak tűnő válasz.
Körülbelül egy órába telik, mire mindenki felszáll, a vonat visszaáll a kiinduló helyére, és elkezdhetjük az osztást. Ez a gyors verzió. Még be sem áll a vonat, a menekültek már kiabálnak az ablakból, hogy vizet vagy enni kérnek. Villámgyorsan adogatjuk fel a csomagokat. Körülbelül 10 perc alatt osztjuk ki az 1400 adag enni- és innivalót. Éppen hogy kiürülnek a szatyrok, már indul is a vonat az integető menekültekkel.
A csípős hidegben is alaposan leizzadva gyűjtjük be a dobozokat, szatyrokat, hogy előkészítsük a következő 1500 csomagot.
Nem kell kapkodni, 10 óra van és hajnali fél 3-ra ígérik a következő járatot. A csapat lelkesedése lankadatlan, énekelve gyártja az újabb csomagokat. Kettő előtt készen állunk, de akkor kiderül, hétre várható csak vonat. Van idő egy kis pihenésre. A többség a kocsijába vonul vissza, van, aki a teherautó platóján vackol be, én vállalom az őr szerepét a szabad ég alatt. Két kabátban, három takaróval is azon tűnődöm, képes lennék-e egy éjszakánál többet utcán tölteni, úgy mint a hajléktalanok és a menekültek.
Rossz őrnek bizonyulok. A rendőrség és a katonaság is felvonult tőlem két méterre, beállt egy vonat elém, szól az ébresztőm is, de én csak arra reagálok, amikor egy önkéntes társam ébreszt. A többiek is nehezen kelnek fel, de egy fél óra alatt azért összeáll a csapat.
Erőtlenebbek vagyunk, mint este, be kell vetni egy babakocsit és egy talicskát is. Így is ég a tenyér, sajog a váll, de még jóval azelőtt kipakolunk, mielőtt a 14 kocsis szerelvényt megtöltik a rendőrök.
Kiszűrődő eligazítás a bizonyíték, rémhír, hogy zárva lennének a WC-k a vonatokon:
Ajtókat bezárni, mosdókat kinyitni!
Azt viszont nem tudjuk meg, milyen állapotban vannak a WC-k, mert a vonatra nem szállhatunk fel.
A lassan begördülő szerelvényen senki nem lóg az ablakban. Úgy tűnik, Horvátországban most ellátták őket, vizet és ennivalót is látni a menekültek előtt. Megy is a figyelmeztetés, nem osztunk mindenáron, csak annak, aki kér. Két kocsiban sokan kérnek, mert nekik nem jutott a horvátoknál, a többi kocsiban csak egy-két ember jelentkezik vízért vagy élelmiszercsomagért. Itt van idő arra is, hogy szemetest osszunk nekik. Megint meglepnek, mint a korábbi szemétszedési akciókban. Sokan maguktól kérik a zacskót és amikor megtelt, ki is adják.
Ennél a vonatnál nem volt kapkodás, de nem is kell nekik órákat vesztegelni Zákányban. Kilenc körül sűrű füstben gördül ki a szerelvény. Szokás szerint integetnek és percekig kánonban zúg angolul a „köszönöm” és a „sok szerencsét!”.
Az önkéntes csapat fele készül elhagyni az állomást, de már bejelentkeztek a helyükre újak. Én is készülök haza, amikor a katonai járművek körül kicsi gyerekekre figyelek fel. Közelebb megyek, hogy lefotózzam őket. Eszembe sem jut, hogy ez titkos esemény lenne, hiszen egy operatőr is ott dolgozik, de egy rendőr mindkettőnket elküld, így a helyszínen azt sem tudtam meg, miért akarták eltolni az óvodások a nagy honvédségi autót, de a somogyma.hu megemlékezett az eseményről. Onnan tudom, hogy a gyerekek megköszönték a haza védelmét.
