Kétezer-tizennégy szeptember hetedike. Hideg van. Hideg az utca, hideg a szív. A felhők alatt mérges-szomorúan morajlik a körút. Egy év telt el.
Sehol senki. Talán nem emlékeznek, milyen érzés volt e talpalatnyi betonon állni egy éve ilyenkor, pipiskedve, az izgalomtól pirospozsgásan. Talán nem is érdekli őket. Ki tudja.
Futónövények, futógraffitik. Van, akinek semmi sem szent. Egy év alatt az enyészeté lett a bütykös kezű munkások szorgoskodásának gyümölcse. A firkák alatt tán már a temlom fala sem emlékszik.
Fiatalok múlatják az időt ott, ahol egy éve szigorú tekintetű szakértők készítették fel az utcát, hogy az méltóképpen várhassa az ország Urait. Akkor várakozással telt meg a levegő. Ma labdacsattogással, kiabálással.
A templom ajtaja félig nyitva, odabent síri csend, elárvult kilincsek várják, hátha benyit valaki. Hiába. Bezzeg egy éve…
A lelakatolt rács szigorú hátraarcot parancsol. Sehol már az elegáns násznép, Anikó Asszony haja sem lebben már a koraőszi szélben. Eltelt egy év. Hideg van.
Ó, Ráhel, miért nem esküdsz nap mint nap?!
