Belföld

A falu, ahol 1992-t írnak

A nemzeti intézménynek számító Kispál és a Borz alig öregedett, mi annál többet. Kispálológia és beszámoló a Fishing on Orfű nulladik napjának újraegyesülős koncertjéről.

Hogy miért fontos a Kispál és a Borz, azt lehetetlen elmagyarázni olyasvalakinek, aki nem érezte magát nagyon furán, kívülállóként kamaszkorában. Persze, mivel a kamaszkor lényege az, hogy az ember furán, kívülállónak érzi magát, elvileg minden magyar anyanyelvűnek kispálosnak kellene lennie, mégsem hibáztatunk senkit, aki a Tankcsapdát vagy a diszkót választotta a bölcsészszag és a lila köd helyett.

Ettől függetlenül a Kispál és a Borz a magyar poptörténet – nem csak rendszerváltás utáni részének – egyik legfontosabb együttese. Tulajdonképpen kész csoda, hogy huszonhárom évig működtek úgy, hogy az első évtizedben minden albumuk pont olyan jó volt, mint az előző és a kétezres években is csak egyre népszerűbbek és népszerűbbek lettek; némi kreatív agónia ugyan érződött a lemezeken, de a közönség csak nem akart sem kihalni, sem megöregedni, az első sorokban még öt-tíz éve is tinik álltak, akárcsak húsz éve. Középen, hátul és oldalt persze összegyűltek azok is, akik rajtuk nőttek fel, sörrel a kézben, gyerekkel a nyakban dülöngélve, néha egy-egy könnycseppet elmorzsolva.

Pedig majdnem nem lett az egészből semmi. ’87-ben indultak, nyilván gimis hobbizenekarként, Pécsett, azaz túl későn és túl messze ahhoz, hogy csatlakozzanak az Európa Kiadó-, Balaton- és URH-féle depressziós-rendszerkritikus undergroundhoz. Ahhoz pedig túl korán, hogy valami „profi” producer a nyugati mintákat ellesve beterelje őket a Z+ (később VIVA Plusz) karámjába a Hip Hop Boyz, a Baby Sisters és a Rapülők mellé. Szerencsére Nagy Feró szárnyai alá kerültek, akinek már évtizedekkel az X-Faktor előtt is volt füle.

Nem arról van szó, hogy ne lettek volna mellettük más odamondogatós költészetre építkező együttesek is, valahogy mégis a Kispálból lett nemzeti intézmény. Kellett hozzá Lovasi András sármja (borzas haja, bölcsészszemüvege), sokfenekű, néha tényleg lila, néha egyszerűen csak vicces szövegei és a koncerteken lenyomott, számok közti stand-up, amelyekben voltak nagy megfejtések, életvezetési tanácsadás, önirónia és technikai malőrök miatti bazmegelés. Közben jól elvoltak egymás mellett a kortárs, de hozzájuk képest színpadias-romantikus Pál Utcai Fiúkkal, vagy a legalább olyan jó, csak hát vállaltan prosztó az Üllői Úti Fuckkal, amely ráadásul sosem akart sikeres lenni. Egyébként ők voltak a két előzenekar.

Bölcsészkedés ide vagy oda, Lovasiék egyvalamit sosem adtak fel: pofonegyszerű, fülbemászó popdalokat írtak, két-három, később négy-ötperceseket, lassúakat, középtempósakat, zúzósakat. Semmi félszámnyi gitárszóló, semmi öncélú dzsemmelés; itt-ott azért eleresztették magukat (mint a kultikus Jutka, vagy a monumentális Disznók tánca), de jól állt nekik az is.

A siker titka egyébként végül mégsem ez lett, hanem Timár Péter és a legnépszerűbb – bár korántsem a legjobb – filmje, a Csinibaba. A furcsa ötlet, hogy mellékszereplőként és filmzeneszerzőként készítsen feldolgozásokat a Kispál, működött, egy ideig ők folytak a csapból is, hála Szenes Iván Kicsit Szomorkásának. Nem sokkal a film után jelent meg a töréspontnak számító Bálnák ki a partra album, ami még ugyan nagyon „kispálos” volt, de rajta volt a tingli-tangli Emese című dal, sláger is lett az is. Itt kezdett az együttes direkt hallgatóbarát lemezeket gyártani és ekkor kezdtek gyors ütemben cserélődni a tagok, egészen a 2010-es feloszlásig, amikor is monumentális Sziget-különnappal állítottak emléken önmaguknak.

Magyarország persze nem az a hely, ahol a zenészek időben be tudják fejezni – vagy egyáltalán be tudják fejezni. Bár Lovasi akkor hangsúlyozta, hogy nem lesz izzadtság- és pénzszagú újraegyesülés, most, a Kispál- és Pécs-közeli Orfűn mégis koncerteztek. Szerencsére a legrosszabbat elkerültük, nem szerveztek ötvenezres óriásbulit tizenötezres jegyárral, DVD-vel, bestof-albummal (két közepes új számot a végére biggyesztve, ahogy a többiek szokták), egyszerűen összeterelték az eredeti tagokat – Lovasi és Kispál András, Bräutigam Gábor dobos -, pár későbbit és vendégzenészt és végigvették, mit alkottak a kilencvenes évek elején.

Ettől még persze lehetett volna pátoszos önünneplés, vagy az első albumok lendületéhez képest öreguras szöszölés, de ezt is megúsztuk. Az orfűi kemping rétjén, pár ezer ember szeme láttára a következő dolog történt: a Kispál egykori tagjai egyszerűen eljátszották a Kispál egykori számait, szépen, pontosan, nem túllihegve de nem is félvállról. Bräutgam még mindig gyomorból dobol, Kispál gitárja még mindig egyszerre élvez és könyörög az életéért, Lovasi hangja fél oktávot mélyült, a szövegelésből pedig visszavett, semmi okoskodás, önirónia is csak itt-ott („András, ne dugd az égő cigit a füledbe, örülj, hogy még van hajad”). Néhol előreszaladtak a kilencvenes évek közepéig (Dal teázáshoz – a koncert csúcspontja), lementek dalok, amelyek tizenöt éve nem, a Volume címűt pedig a billentyűs Dióssy Ákossal LGT-sített változatban adták elő (ejnye), amúgy minden olyan volt, amilyennek lennie kellett.

A közönség (szülők és tinik vegyest) szerette, hálálkodott, aki bordát akart repeszteni, repeszthetett, aki a szélen lötyögve akart nosztalgiázni, lötyögött. Ami engem illet, a katarzis elmaradt, lehet, hogy esélye sem volt, nem tudom. Ez persze nem a Kispál hibája, ők nagyjából a régi fényben tündököltek (plusz pár kiló), nálam fakult meg a rajongás évek óta, meg hát az alkohol sem úgy működik már, a csajozás sem aktuális, szóval az egész nem azt mutatta meg, hogy jé, mennyit öregedett a Kispál, hanem hogy jé, mennyit öregedtem én.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.