Belföld

Kepes András: “A média a pénztárcájában hordja a sajtószabadságot”

Ilyen politikai-financiális koncentráció "még a Kádár-korszak utolsó évtizedére sem volt jellemző” - mondta a hvg.hu-nak.

Kepes András szerint már nem néznek tévét az ő egykori nézői, mert az állami csatornákat elfogultnak, a kereskedelmieket alacsony színvonalúnak tartják. Mint a hvg.hu-nak mondta, hibának tartja, hogy nálunk a reklámozó cégek, médiavásárlók csak a nézettséget nézik, a vásárlóerőt nem. A kulturális igény nem csökkent, de vidéken a tévén kívül alig van szórakozási lehetőség. Sok családnak teher elmenni moziba, színházba, könyvet vásárolni. A kultúra már alig elérhető az értelmiségnek, a közmédiából pedig kormánymédia lett. Neki nincsenek tévés ambíciói, úgy látja, a gazdaság, az információk, a média, a kultúra ilyen „politikai-financiális koncentrációja még a Kádár-korszak utolsó évtizedére sem volt jellemző”. Ennek a tragikus következményei már láthatók. Mélyül a szakadék a szakmai közösségek acsarkodó szekértáborai között. „Ha a szakmai és minőségi szempontok helyett az ideológia, a baráti és anyagi érdekviszonyok kötik össze az embereket mindkét oldalon, annak az egész társadalom látja kárát.”

Kepes az interjúban emlékeztet rá, hogy egy társadalom önreflexióját, önkorrekcióját többek között a piac, a tudományos élet, a művészet és a média működteti, ha ezt lefojtják, életképtelenné válik. A hatalom érdeke lenne, hogy működjön az önkorrekció, hiszen hosszú távon ez erősíti. Önbecsapás, ha egy rezsim attól érzi magát stabilnak, mert nem érheti kritika. A helyzet haszonélvezői jól érezhetik magukat ebben, de a végeredmény már ismert a történelemből: „a mindent maga alá temető” összeomlás. Az Origo esete is azt példázza, hogy a mostani hatalom próbál minden olyan hírforrást korlátozni, ami nem áll közvetlen ellenőrzése alatt – mondja Kepes, aki elgondolkodtatónak tartja, hogy a sajtó mennyivel erőteljesebben reagált a reklámadóra, mint erre. „Úgy tűnik, nálunk a média a pénztárcájában hordja a sajtószabadságot.” Már korábban is a lett volna ok a tiltakozásra, a hírforrások és a közmédia politikai központosítása, valamennyi kormányzat idején az éppen aktuális ellenzéki lapok gazdasági ellehetetlenítése miatt.

A magyarok nem közönyösek, hanem reményvesztettek. Nincs olyan politikai erő, amely közérthető, tárgyilagos válaszokat tudna adni az ország gondjaira. „Lassan már ott tartunk, hogy ha valaki bármit kritizál, akár logikus érvekkel, azonnal rásütik, hogy kormánypárti, liberális, jobbos vagy balos.” Sokan már csak azokkal beszélgetnek, akikkel mindenben egyetértenek. Ez egyrészt unalmas, másrészt veszélyes. A feszültségek, ha nem kerülhetnek felszínre, még veszélyesebbé válhatnak, “szelepek híján robbanáshoz vezethetnek”. Az újságíró leginkább a helyzet eszkalálódásától tart. A szűk szakmai körök megtermékenyítő párbeszédeit elnyomja a vélt, valós sérelmek felemlegetése, a gyűlölködés, ami „csak a vakok csatájához vezethet”. Neki ez fáj, az egész pályája arról szólt, hogyan lehet eltérő gondolkodású embereket egy asztalhoz ültetni. Kepes azért maradt idehaza, mert a magyar kultúrát ismeri a legjobban, ez áll legközelebb hozzá. Évekig élt külföldön, kapott is ajánlatokat, de másutt idegennek érezné magát, mert szerinte az embernek ott kell élnie, ahol a legjobban fel tudja magát idegesíteni. Ő pedig itthon annyira fel tudja magát idegesíteni, mint sehol másutt a világon.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik