Szerinte kevésszer adatik meg az ember életében, hogy olyan erős közegben dolgozhasson, mint amilyen társulattá ők összeálltak az Alföldi-féle Nemzeti Színház utolsó két évében. Annak szétrobbantása fájdalmas volt és érthetetlen. A kultúrpolitika nem értékként fogta fel, hogy folyamatosan telt házak előtt játszottak nagyon széles repertoárt. „A színházat ért kritikák a hatalom részéről mind igaztalanok voltak, nemtudásból fakadtak. A politikusok ugyanis nem járnak színházba, tisztelet a kivételnek.”
Fotó: MTI/Kallos Bea
A színész egyidős a rendszerváltó generációval, a mai felső vezetéssel, de aktívan soha nem politizált. Nem is fog. Valós konfliktusnak tartja ugyanakkor a magyar társadalomban, hogy mit csinált a generációja az elmúlt húsz évben. “Az elmúlt választásokat nézve csak azért szégyenkezem, hogy a gyerekeim ebben az országban születtek. Nonszensz, hogy egy ország, illetve az emberek ennyire bénák meg buták legyenek.”
A színész szerint országspecifikus, hogy a politika dönt szakmai ügyekben. „A tanárok helyzete még aggasztóbb. A most felnövekvő nemzedékből lesznek az ország dolgozó, alkotó, vezető emberei. Megengedhetetlen, hogy a diákéveik ideges, túlhajszolt pedagógusok légkörében teljenek.”
Emögött a hatalom részéről nem lát rendező elvet, csak kapkodást és erőfitogtatást. „Ahogy széket kap valaki a feneke alá, két pillanat alatt elveszíti az identitását, a gyökereit, a realitásérzékét. Helyette az önzés és a megfellebbezhetetlen mondatok jönnek. A hatalom arroganciája.” László Zsolt azt látja a színházigazgatóin, hogy van bennük némi félelem, mit reagál az adott hatalom, ha egyáltalán reagál.
Az elég katasztrofális, amikor a szakmaiság háttérbe szorul, legyen szó cipészekről, pékekről, pedagógusokról, orvosokról, és a párthűség minden másnál előbbre való. Ő hisz saját szakmájában, és abban, hogy ha elmegy egy boltba bort venni, nem érdekli, milyen oldali a borász, aki készítette. Az lenne jó, ha ez így maradna. Ebben csak reménykedni tud.
