Belföld
Kövér László (Kövér László)

Kövér László 2.: El lett ez fuserálva

Olvasták a tegnapi első részt? Ez most még izgalmasabb, ugyanis visszaásunk a rendszerváltásig. Lesz meglepetés, ennyit elárulunk. Nagyinterjú a házelnökkel, második, záróetap.

Korábban a témában:

Kövér László (Kövér László)

Ha Kövér László mesélni tudna, csak hát az íratlan szabályok, ugye. Igyekszünk leleplezni azt a fura dobozt az amcsi nagykövetség tetején, aggódunk alanyunk mobiljáért, s kiderül, az USA-nak köszönhetjük uniós tagságunkat.

Látta azt a nagy dobozt az USA budapesti nagykövetségén?

Hallottam róla.

Mi lehet az?

Ön szerint?

Egyesek összefüggésbe hozzák azzal, hogy Washington titkosszolgálata milliószám hallgatott le külföldi telefonokat, köztük vezető európai politikusokét.

Érdekes gondolat.

Amikor tudomást szerzett a lehallgatásokról, átfutott az agyán, hogy „na, milyen necces beszélgetéseim is voltak az elmúlt néhány évben”?

Engem nem figyeltek meg, nem zaklattak a rendszerváltás előtt, így nem tartozom azon értelmiségiek közé, akik 1990 után is rendre azt a marhaságot vizionálták, hogy „surrog, kattog” a telefonjuk. Ezzel együtt a demokráciában is úgy éltem: lehetséges, hogy figyelnek. Persze ennek valószínűségét igyekeztem a helyén kezelni.

E valószínűség most alighanem ugrott egy kategóriát.

Valóban. Még szerencse, hogy a bizalmas ügyeimet sosem telefonon, hanem személyesen intézem, és tudtommal sosem követtem el semmi törvénybe ütközőt, ergo ilyenről nem is fecseghettem. Következésképp, ha le is hallgattak, gratulálok, sokra nem mennek vele. Amúgy nem omlottam össze, amikor kiderült, hogy az Egyesült Államok világszerte végez lehallgatásokat. Legföljebb az arcátlanság, a cinizmus mértéke meglepő, no meg a dolog hátborzongató amatörizmusa. Ha a világ e pillanatban legnagyobb gazdasági, politikai, katonai hatalma olyan dilettáns rendszert épít, melyben egy Snowden nevű tök alsó ekkora kalamajkát okozhat, akkor van ok az aggodalomra… A klasszikus vicc jut eszembe a kádárista időből. Fejvesztve menekül az erdőből a nyuszi, kérdik tőle: „Hová rohansz? – A kommunisták kiirtják a medvéket! – Na de te nem medve vagy! – Tévedtek ezek nagyobbat is.” De komolyra fordítva: régóta nem gondolom, hogy a nyugati világ, benne az USA erkölcsi fölénnyel bírna… Több olyan ötvenhatost ismertem, aki legendává, önmaga erkölcsi szobrává nemesedett a Kádár-rendszerben, hiszen a legrettenetesebb szellemi és fizikai elnyomás éveiben is egyenesen tartotta a gerincét. Ám amint a rendszerváltással lezuhant róla a diktatúra nyomása, az új, számára szokatlan helyzetben összezavarodott, és méltatlannál méltatlanabb helyzetekbe keverte magát. Így járt a nyugat is: szellemi tartását szintén a kommunista fenyegetés biztosította, erkölcsi fölényét önmaga előtt is nap mint nap be kellett bizonyítania. Jó, persze a hatalmi politika akkor sem hasonlított a matyó hímzésre, de legalább a látszatra ügyeltek. Most meg lehallgatják még a baráti Németország kancellár asszonyának telefonját is, és közben azt mondják, hogy ilyen az élet. Nem lehetne kissé kevésbé visszataszító?  – kérdezhetnénk sokan.

Tart attól, hogy az USA, a tőke, a Nyugat, szóval a Fidesz „ellenfelei a szabadságharcban” olyan infókhoz juthattak a magyarországi lehallgatások során, melyeket valakik, mondjuk, a kampányban felhasználnak az Orbán-kormány ellen?

Ha van ilyen, úgysem tudjuk befolyásolni, mikor, hogyan keveredik elő. Akkor meg minek idegeskedjem rajta? Persze olykor eszembe jut, hogy egy nagy befolyású amerikai nyugdíjas, volt külügyi tanácsadó, Charles Gati többször belenyilatkozta a világba: az Orbán-kormányt bármi áron el kell távolítani a hatalomból.

A Budapestről minap hazautazott amerikai nagykövet asszonnyal sem volt felhőtlen az ön viszonya.

Többször ültünk egy asztalnál az irodámban, ugyanis minden lényeges magyar belpolitikai esemény után kötelességének érezte, hogy hazánk barátjaként tájékoztasson a helyes álláspontról.

Rosszallást vélek kicsengeni a hangjából.

Hosszan tudnék mesélni ezekről a társalgásokról.

Csak tudna vagy akar is beszélni róla?

A diplomácia íratlan szabályai gátolnak, hogy részleteiben is megosszam ez irányú élményeimet.

Ön hirtelen haragú ember. Hogy bírta a kioktatásokat?

Bírtam. Állomásozott itt számos amerikai fődiplomata a rendszerváltás óta. Többségük szerette Magyarországot, de akadt, aki nem tudta palástolni mérhetetlen ellenszenvét a polgári oldallal szemben, és még a saját országa külügyi érdekeit is sértő magatartást engedett meg magának. A most leköszönt hölgy is elvetette párszor a sulykot. Nem ő volt az első, ám remélem az utolsó, aki nem érezte a határokat.

Üzeni ezt Washingtonba Budapest.

Nincs szükség arra, hogy üzengessünk, ráadásul tényleg sokat köszönhetünk Amerikának. Nem lennénk tagjai sem a NATO-nak, sem az EU-nak, ha a bővítés kizárólag az európaiakra lett volna bízva.

Tessék?

Az Egyesült Államoknak volt geostratégiai érdeke Közép-Európa integrálása, olyannyira, hogy legyűrte a nyugat-európai ellenállást. Ha az unió régi tagállamain múlt volna, nem bontják le a vasfüggönyt. Sőt, ha a franciák és a britek döntenek, Németország egységesítése is elmarad. De azóta persze rájöttek, hogy jó üzletet kötöttek. Ugyan az új tagállamból érkező tetőfedő meg a vízvezeték-szerelő rovására elindítanak egy kis hecckampányt – úgy látszik, ez az emberfajta nem áll a politikai korrektség védelme alatt –, de az orvosainkat meg a mérnökeinket továbbra is szívesen fogadják, így szívva el emberi erőforrásainkat.

Ön meg házelnökként az ellenzék erőforrásait szívná el azzal, hogy az országgyűlési munka ésszerűsítésére hivatkozva szakbizottságokba száműzné a plenáris vitákat. Az ellenzék szerint ezzel szűkülne számára a nyilvánosság.

Tévedés. A sajtó a bizottsági ülésekre is bemehet. Az újságírókat pedig már eddig sem érdekelték az amúgy jelentőségüket veszített részletes viták, melyeken a képviselők egy rendes bizottsági ülésnél szűkebb körben ismétlik meg az általános vitában már előadott politikai rögeszméiket.

A megújuló passzus szerint a képviselők felállva köszöntik a pulpitusra lépő házelnököt, aki ebbéli pozíciójában a nemzetet jeleníti meg a Tisztelt Házban.

Így igaz.

Az első Orbán-kormány idején a miniszterelnököt üdvözölte állva a kabinet – azt hahotázva fogadta az ellenzék, a mostani osztályvigyázzon meg felháborodott. Miért hecceli őket ilyen pedellusos akcióval?

Nem heccelem. Adtam egy esélyt, hogy ne olyan ostobán viselkedjenek, mint 1998-ban.

Az ellenzék kövéri személyi kultuszt kiált.

Honnan veszik, hogy rólam szól a módosítás?

Ön a házelnök.

Az új házszabály csak a tavasszal felálló parlamenttel lép hatályba. Ha azt mondják, magamra szabtam a módosítást, azzal azt is állítják, hogy a Fidesz nyeri a választásokat, ugyanis a győztes adja a házelnököt. Köszönjük. Ráadásul, ahogy ma, holnap is lesznek ellenzéki ülésvezető elnökök.

Kövér László (Kövér László)

Lehetünk direktek? (Naná, a mi kezünkben a klaviatúra.) Itt jön ennek az interjúnak a lényege: “El lett ez fuserálva.” Mármint a rendszerváltás, plusz, ami azóta történt. Maradt a régi kocsma. Meg vagyunk rendülve. Tök komolyan.

Hagyjuk inkább az ellenzéket. Ma Orbáné a Fidesz, jobban, mint bármikor, s övé az ország irányítása is. De ki szól neki, ha mellényúl? Ki mondja meg „a Viktornak”, ha eltéved az erdőben? Ön megteheti?

Koronként változik, „ki mondja meg” az első számú vezetőnek. Van, hogy az udvari bolond, van, hogy a kancellár, van, hogy a jósnő, van, hogy a bizalmas tanácsadó. A mai bonyolult világban sokoldalú, alapos tájékozódás nélkül nem lehet döntéseket hozni. Engem – különösen, ha kérem – természetesen meghallgat a miniszterelnök úr. A kormányzati felelősség azonban az övé, és ez a felelősség minden választáson minden miniszterelnökön számon kérhető.

Kilátnak még a hatalomból?

Nyugodjon meg, és higgye el, Orbán Viktor folyamatosan kétkedik, mérlegel, és nem gondolja, hogy minden a legnagyobb rendben halad.

Más pártban, ha úgy ítélik, eltévedt a vezér, lecserélik. A Fideszben ilyen a nagy bukások után sem fordult elő.

Mert nem volt rá ok. Nincs itt semmi misztikus, közösségünk azért bízik a vezetőjében, mert jól vezet.

Ön elégedett a rendszerváltók, köztük a fideszesek huszonöt éves teljesítményével?

Maradéktalanul nem. Ha leszámítom a megalapozatlan illúzióinkat, akkor is azt kell mondjam, hogy sok szempontból el lett ez fuserálva. Ha Antall József nem hal meg olyan korán, tán minden máshogy alakul, bizonyára hosszú ideig ő irányította volna a jobboldalt. De Antall meghalt. A legnagyobb baj, hogy az elitben még a nemzet alapkérdéseit illetően sincs konszenzus. Az elitnek ugyanis az a dolga, hogy karban tartsa a társadalom erkölcsi, szellemi állapotát, föltegye a közösség élete szempontjából fontos kérdéseket, és azokra elvi válaszokat adjon, melyekben a politika gyakorlati válaszokra lel. Ám nálunk két elit létezik, és ezek kioltják egymást.

Tehát önök is oltanak.

Nagyon szerettük volna meghaladni a régi kocsmát. Minket nem terheltek a kommunista időszak alkui, konfliktusai, így joggal reméltük, hogy a múlton túllépve képesek leszünk normális politikai és ideológiai tagolódást kialakítani. Antall Józsefhez hasonlóan bíztunk benne, hogy az MDF-ből konzervatív, kereszténydemokrata pólus jön létre, az SZDSZ-ből egy szociáldemokrata pólus, a Fidesz pedig mindkét oldallal kompatibilis, liberális középpártként létezhet. Egyébként az 1990-es kormányalakítási tárgyalás idején az MDF-ben nem zárták ki, hogy a Fidesz is a koalíció tagja legyen.

Legenda.

Melynek van alapja. Ugyanakkor sajnos az MDF-ben sokan azt gondolták rólunk, mi vagyunk az SZDSZ ifjúsági csapata, amelyet a szabad demokraták felhasználnak a saját céljaikra. Miután nem voltunk hajlandók beszállni a Demokratikus Charta fedőnevű „antifasiszta népfrontba”, az SZDSZ-ben meg azt mondták: „Hát ezek ellenünk fordultak! Odadörgölőznek Antallhoz, mert kormányra akarnak kerülni.” Mi meg ott álltunk értetlenül a fene nagy jó szándékunkkal, aztán odaszorultunk a jobboldalhoz, nem kizárólag a magunk akaratából. Ránk húztak egy sapkát, amit ma már persze kényelmesnek tartunk.

Vérig sértették önöket a liberálisok. Ma már nyilván bánják.

Megpróbáltak kiiktatni, eltaposni minket. Ennek legfőbb és majdnem sikeres eszköze egy lejárató szervezett sajtókampány volt, amelynek az volt az üzenete, hogy a Fidesz eladta magát az akkor népszerűtlen MDF-nek. Ha a köztársasági elnök két héttel későbbre írja ki az 1994-es választásokat, ma valószínűleg nincs Fidesz. Miért volt erre szükség? Miért tilos az élet a balliberális oldalon kívül?

Ön szerint miért?

Mert likvidálni akarták mindazt, amit az MDF képviselt, és amit az SZDSZ-ben összegyűlt értelmiségiek szívből gyűlöltek. Kis Jánosék – ahogy ezt többször meg is írták – a rendszerváltást az 1990-es választásokkal lezártnak tekintették, nem úgy a két világháború közötti időkben gyökerező küzdelmet, amelyet az SZDSZ-ben és az MDF-ben összegyűlt két középosztályi-értelmiségi társadalmi csoport vívott. A mi bűnünk az volt, hogy akadályát képeztük e szellemi-politikai polgárháború egyszer s mindenkorra történő lezárásának, s ezzel a balliberális hegemónia megteremtésének.

Az MDF világa sokak számára Horthy feltámadása. Nem alap nélkül.

El kell fogadnunk, hogy akik zsidóként vagy más üldözöttként megjárták a nácizmus poklát, mindent és mindenkit differenciálatlanul, csak ebből a nézőpontból ítélnek meg abban a korban, és képtelenek megbocsátani. De akik a rendszerváltozás utáni demokratikus politikában a reváns lehetőségét látták, azok súlyos hibát, akik pedig – az antifasiszta permanens forradalom jegyében – a sérelmekre alapozták saját egzisztenciális küzdelmeik ideológiáját, azok bűnt követtek el. Ez egyfajta totalitárius gondolkodás: aki nincs velünk, az ellenünk van, akivel szemben minden megengedett. Az a fröcsögő gyűlölet, amely ma is árad az úgynevezett demokrata ellenzék szellemi hátországához tartozó némely értelmiségiből, súlytalanná teszi a normális erkölcsi-szellemi közállapotok kialakítását. Azok a megnyilatkozások, amelyeket ezek az emberek az Orbán-kormány lejáratásának szándékával megengednek maguknak, elsősorban nem a Fidesznek, hanem az országnak ártanak. Mert ha lesz is egyszer kormányváltás, nyugaton még évtizedekig az a hamis, kártékony kép él majd rólunk, hogy Magyarországon fölszámolják a demokráciát, nácik masíroznak az utcán és rettegnek a zsidók. Kinek jó ez?

Ön szerette, szereti azt az MDF-es naftalinszagot?

Én nem éreztem naftalinszagot, és most sem érzek. Az Antall-kormányban határozottan volt nyitottság a kiegyezésre, de a baloldali blokk nekiállt fasisztázni, antiszemitázni. Az SZDSZ-ben 1994-ben azt gondolták, hogy a demokratikus politikai váltógazdaság az MSZP-SZDSZ-koalícióval létrejött, csak most ideiglenesen mindkét párt kormányon van. Az MDF a kisgazdákhoz és a kereszténydemokratákhoz hasonlóan hamarosan eltűnik, a Fidesz meg nincs is. Önmagukon kívül senkit nem tartottak tényezőnek. A Demokratikus Charta létrehozásával pedig a tudomásunkra hozták: öcsik, vagy beálltok a sorba, vagy – ahogy Gádor Iván fogalmazott – visszadobunk benneteket abba a szemétkosárba, ahonnan előhúztunk. Föl volt adva a lecke. 1998-ban aztán végképp eldurvult a helyzet. Amikor a választási győzelmünk után megszüntettük a társadalombiztosítási önkormányzatokat, Baja Ferenc akkori szocialista választmányi elnök kimondta: az MSZP a konstruktív ellenzéki pozíció helyett a felelős ellenzéki magatartást választja. Ez elsőre értelmezhetetlennek tűnt, de hamar dekódoltuk, hiszen onnantól mindenre lőttek, ami mozgott. Tudatosodott bennük, hogy a Fidesz sikeresen integrálta a korábban az Antall-kormány mögött felsorakozó erőket, s ezzel megszüntette a bal hatalmi hegemóniáját. Újra kitört a politikai háború, melyben nem a jobboldal írta a játékszabályokat, csupán az emancipációjáért küzdött.

A balon másként emlékeznek Antall és Boros „nyitottságára”, a médiaháborúra, a koalíciós kisgazdákra és sok minden másra.

Mert képtelenek mások fejével is gondolkodni. A legkevésbé sincsenek tekintettel a jobbos szavazók lelkivilágára. Nem ilyen húsz év állna mögöttünk, ha lett volna bennük némi méltányosság, s fölmérik, hogy a társadalmi egyensúlyhoz akceptálni kéne a jobboldali igényeket, sérelmeket, ambíciókat. Azok bűne a mai helyzet, akik szemernyit sem akartak engedni a Kádár-rendszerből átmentett előjogaikból, és csak a kulisszákat hagyták kicserélni.

Megint csak ott az a “determináció”, amiből nem sikerült kilépni. Miért is? Pár sor, s odaérünk. De előbb naftalinba szagolunk, és felbukkannak visszanövős kommunista gyökerek, melyek tarackolásához kell még négy év.

A 2010-ben győztes Fidesz jóval kíméletlenebb, céltudatosabb az „átrendezésben”, mint bármelyik elődje. Ez hozná el a „társadalmi egyensúlyt”?

Ha most nyerünk – adja Isten meg a választó -, akkor valóban létrejön az új egyensúly. Az, aminek már ’90-ben létre kellett volna jönni.

Ami legkevésbé sem akceptálja az úgymond baloldali „igényeket, sérelmeket, ambíciókat”. A gazdaságban taroltak, lassan még a multikat is legyűrik, kiszorítják, a balos magyar milliárdosok meg szinte mind besoroltak önök mögé.

Ez a látszat. A közbeszerzések révén megvalósított beruházások döntő részét ma is külföldi vagy olyan cégek viszik el, amelyek tulajdonosairól nehéz lenne azt állítani, hogy velünk szimpatizálnak. Ezek korábban boldogan támogatták a saját brancsukat, sőt némelyikük „királycsináló” szerepre tört. Ráadásul a többségük simán jókor volt jó helyen, fillérekért felvásárolta az állami tulajdont, kifacsarta a lét, és kidobta a szemétre a maradékot. Mi ebben a bravúr?

Mit számít, hogy korábban kit támogattak, ha most orbáni sugallatra még az is focicsapatot vásárol, finanszíroz, akinek ez amúgy eszébe nem jutott volna? Amúgy meg a Fidesz-közeli vállalkozók sztorijai sem különbek. De önt megkímélnénk attól, hogy védje a tizenkét állami gazdaságot, a közgépezéseket, a trafikozást meg a többit.

Nem tudom, különbek-e a „Fidesz-közeli vállalkozók”, arra viszont emlékszem, hogy a 2002-es kormányváltás után Keller László kormánybiztos mindent megtett, hogy akár csak egyetlen visszaélést ránk bizonyítson, de nem járt sikerrel.

A fideszes elszámoltató, Budai Gyula sem aratott 2010 után. Mondják, a mélyben minden mindennel összeér, így a „politikusok brancsa” nem érdekelt a Kellerek és a Budaik sikerében. Amúgy is van elég baja az ellenzékbe szorulónak. Hacsak be nem biztosítja magát. Önöket 2002-ben felkészületlenül érte a választási vereség, most viszont semmit nem bíznak a véletlenre: a hatalom ellenőrzésére hivatott szervezeteket elfoglalták, legtöbbjük élére kilenc évre neveztek ki vezetőt, így, ha netán buknak is, kádereik falakon belül maradnak. Ön mit szólna, ha egyszer ellenzékből kerülve vissza a hatalomba mindenütt az ellenfél bebetonozott embereivel találnák szembe magukat?

Azzal a kevéssel, ami maradt az értelmiségi énemből, szívesen belemegyek az elemzésbe, de akkor indítsunk messzebbről. 1998-ban fogalmaztuk meg magunknak: ha egy polgári kormány győz a demokratikus választásokon, az csupán lehetőség, hogy a négy éve alatt felkészüljön arra, hogy esetleg a következő ciklusra is mandátumot kapva ténylegesen hatalomra kerül. Antall és a Fidesz-kormányok is szembesültek azzal, hogy a mélystruktúrában a Kádár-rendszerből örökölt informális hatalmi viszonyok érvényesülnek, illetve azok, melyeket Horn Gyula az SZDSZ segítségével visszaépített az apparátusba, a gazdaságba, a médiába. A Kádár-rendszer utódpártjainak hegemóniája attól nem tört meg, hogy kétszer négy esztendőig látszólag jobboldali kormányzás folyt.

Látszólag? Mit szólna ehhez Antall?

Nagy tisztelője vagyok heroikus erőfeszítéseinek, de az irányítása mellett olyan berendezkedés épült ki, amely valójában a liberálisok elképzeléseit tükrözte. Részben, mert a jobboldal meg akart felelni egy nem is létező mércének, részben mert nem volt ereje megakadályozni az apparátus és a gazdaság szereplőinek akaratát. E struktúrák feltöréséhez négy év kevés.

Önök bezzeg szépen haladnak. Most fél ciklus alatt végeztek, igaz, a légkalapácsot a 2010-re összeomló bal adta a kezükbe.

Kellett ehhez a megelőző két évtized. Meg persze a kétharmad is.

Tudna működni tavasztól egy nem fideszes kormányzás?

Miért ne tudna? Úgy, ahogy Antallék működtek 1990 és 1994 között, meg ahogy mi 1998 és 2002 között.

Ez a béklyó minden korábbinál feszesebb lenne.

Mi béklyóz micsodát?

Kint az utcai radikálisok, bent a „kilencévesek” vezette szervezetek: a Költségvetési Tanács a költségvetést, a Médiatanács a médiát, az Állami Számvevőszék a kormány gazdálkodását, hadd ne soroljam.

Misztikussá nőtt ez a kilenc év. Pedig nem érdemes fetisizálni a fékek és ellensúlyok rendszerét, hiszen az említett független intézmények befolyása a mindennapi kormányzásra törvényileg pontosan körülhatárolt és elhanyagolható.

Ha elhanyagolható, miért kilenc évre neveztek ki az élükre fideszeseket? A semmiért benyelik, hogy az ellenzék és a sajtó folyamatosan az orruk alá dörgöli ezt a hatalmaskodást?

Nem azt mondtam, hogy egyáltalán nincsen súlyuk ezeknek az intézményeknek. Mi is kormányoztunk Simor úr jegybankelnöki idejében és Göncz Árpád elnöki ciklusában. Egyébként pedig, ahogy az Alkotmánybíróság példája mutatja: abból, hogy egy testület tagjai mely párt jelölése révén jutnak be, nem feltétlenül következik, hogy miként gondolkodnak a közéletről.

Az ön által kiátkozott Stumpf István tán az egyetlen renitens, az összes többi Fidesz-delegált híven szolgálja politikai családját.

Nem kívánok személyeskedni. De nem hinném, hogy a bírósági ügyek áthelyezéséről szóló alkotmánybírósági ítéletre gondol.

A határon túl is aktív a Fidesz, és legalább ott halad a „nemzetegyesítés”: az ötszázezredik honosított, Böjte atya a minap vette át új állampolgárságát az Országházban. Ezzel együtt gyakran éri az a vád a Fideszt, hogy exportálja a kinti magyarok közé az itthoni pártellentéteket.

Ezt sem mi kezdtük, hanem a szocialisták. A rendszerváltás után létrejött határon túli magyar pártok természetes módon kötődtek annak az embernek a politikájához, aki „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kívánt lenni. Az 1994-es kormányváltást követően tabajdiék elvárták, hogy átálljanak, és aki erre nem volt hajlandó, annak hátába megszerveztek egy az itthoni balhoz lojális formációt. Mi kész helyzetet örököltünk, s igyekezetük jobbá tenni. Egységes magyarságban gondolkodunk, ellentétben a szocialista Kovács Lászlóval, akinek 2002-ben külügyminiszterként első dolga volt töröltetni a státustörvényből az egységes magyar nemzetre való hivatkozást. Csak azért, hogy fájjon.

Vagy mert revizionista nosztalgiát látott benne. Ugyanaz a kotta, mint a naftalinszaggal.

Fájt. Ezért csinálta. Más értelme nem volt.

Sokaknak fájt az interjúnk kezdetén emlegetett 2004. december ötödike is. Utóbb vált világossá: a határon túliak kettős állampolgárságról szóló népszavazáson Gyurcsány nagy szívességet tett önöknek azzal, hogy a „nem” mellett agitált.

Miért is?

Mert így rásült az MSZP-re a „hazaáruló” bélyeg, s a Fidesz ölébe hullott a határon túli magyarok szimpátiája, bónuszként pedig jövőre a szavazataik jó részét is besöpörheti.

Sokba van ez mindannyiunknak.

Ön annak idején ellenezte a népszavazást. Javasolta is a pártjának: lépjenek fel az egyesek által a román titkosszolgálat emberének tartott Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége aláírásgyűjtése ellen. Aztán csak az ügy élére álltak, s a minapi „félmilliós” ünnepségen már azzal büszkélkedett Orbán Viktor, hogy „levertük a lakatot Magyarország kapujáról”. Harcos elvi ellenzőkből büszke támogatók lettek. Ez logisztikai bravúr.

Az MVSZ-szel Patrubány 1998-as elnökké választása óta finoman fogalmazva is rosszban voltunk, nem beszéltünk egymással, így hidegzuhanyként ért minket a kezdeményezés. Kalandorság volt ez részükről, zsarolással ért fel, aminek túszául ejtődött a magyarországi jobboldal. Miután világossá vált, hogy nélkülünk is összejön a kiíráshoz szükséges számú aláírás, viszont a kampányhoz az MVSZ-nek egész biztosan nincs se mozgósító ereje, se szervezete, fel kellett sorakoznunk az igenek mögé. Nem rajtunk múlott, hogy majdnem katasztrófa lett belőle.

December ötödikében benne van a mi elfuserált rendszerváltásunk negyedszázada, naftalinostul, kommunistástul, mindenestül, nem gondolja?

Mi így együtt ennyire voltunk képesek: politikusok, gazdasági elit, újságírók, észosztó véleményformálók. Pár dolgot bizonyára mi is másként csinálhattunk volna akár csak az elmúlt három és fél évben. De tényleg, tessék látni a determinációt, amiből többször próbáltunk kilépni.

Nem sikerült.

Mert nem hagyták. Vagy, mert…

Kövér László (Kövér László)

…nem voltunk hozzá elég okosak, ügyesek. Viszont sikeresen alkalmazkodtunk hozzá. Így az országnak talán sikerül kiemelkednie azon körülmények közül, amelyeket a túl hosszúra nyúlt XX. század hagyott ránk.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.