Belföld

„Tragikus emberi sorsok…”

pavlovits-miklos
pavlovits-miklos

2013. 09. 12. 08:43

Megesik, olykor nagyobb számban bukkannak fel fontos könyvek látókörünkben, mint máskor. Ezek kézbevételekor az ember azt érzi, kötelessége véleményt formálnia róluk. Nem térhet ki előle. Furcsa kényszert sugallnak, - tán ahhoz hasonlóan, amit Babits Jónása érzett küldetése előli rejtőzködésében - Pavlovits Miklós írása.

 

Mostanában kezem ügyébe került több könyv is, – melyek azzal a céllal íródtak, hogy erős szembenézésre késztessék az olvasót, az ember emberi mivoltának megítélésében. Így hozott újdonságot nem is oly régen például Laurence Rees: A nácik és a „végső megoldás”-a. A szerző Auschwitz haláltáborának dolgos hétköznapi közreműködőit faggatta feszült tárgyilagossággal, miként élték meg a gyilkolás gépezetének megélhetetlenségét. Vagy a Nobel díjas Herta Müller: Lélegzethinta című tényregénye egy romániai sváb fiúnak a szovjet Gulágon elöltött fél évtizedéről. De a kiváló magyar etológus, Csányi Vilmos is szenvtelen, ám érzékletes részletességgel jelenítette meg Szent Teréznek a spanyol inkvizíció tortúra termeiben szerzett megrázó élményeit az idén megjelent A tökéletesség illata című könyvében.
Eltűnődhetünk: vajon mely századokban, népeknél, kultúrákban kezdődhetett el a homo sapiens által módszeresen kiötlött és rendszeresen gyakorlott emberkínzás művészete? A késő középkori Európában? Már ha leszámítjuk a római amfiteátrumok gladiátori küzdelmeit, vagy épp a maja, inka civilizációk tömeges emberáldozatának vérgőzös szertartásait…

Ahogy modernizálódik világ, úgy korszerűsödnek a tömegpusztítás eszközei. S velük együtt teljesedik ki az érthetetlenség is: embernek ordasa miként lett ember önként? Úgymint inkvizítor, Gestapo vallató, partizánvadász, csetnik-, usztasa kerettag, nyilas-, KGB, vagy ÁVH-s pribék, a nankingi mészárlás szamuráj tisztje, al-Kaida terrorista, CIA kémelhárító?.. Sorolhatjuk tovább a közelmúltból Belga Kongó, Kambodzsa, Vietnam, Chile, Argentína, vagy Bosznia vérfürdőinek aktív közreműködőit is. Bennük az a közös, hogy sajátos kielégülésüket lelik embertársaik könyörtelen fizikai megkínzásában, brutális megsemmisítésben. Mintegy napi foglalatoskodás gyanánt – mélyebb elkötelezettséggel egy mozgalom, hitvilág mellett, vagy éppen fedezetével.

Persze már azt is tudjuk, az erre való hajlam sokunkban / mindenkiben megtalálható. A sátáni vonzalom bennünk lakozik. Elő is idézhető kísérleti módon ha, mint ismeretes, önkéntes fiatalok csoportját véletlenszerűen szétosztjuk börtönőrökre és cellarabokra, majd megfigyeljük, miként állatosodnak le a hatalom korlátlan birtokosai a valóságos játék során. Vagy azt is dokumentálták már, miként ténykednek annak a kísérletnek a szadistává váló kérdezői, akik nem restek halálos áramütéssel sem büntetni az alkalmasint rossz választ produkáló ártatlan alanyokat.
Mindettől persze még nem nyugszunk meg, sőt…

„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincsen semmi csodálatosabb…” – állítja Szophoklész az Antigonéban. Vörösmarty viszont másképpen vélekedik: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény, – Nincsen remény! Nincsen remény!”
Mégis, melyiküknek van igaza?…

Aztán itt van közöttük ez a minap megjelent, a mi tájainkon fogant száraz című, ám annál borzongatóbb könyv is: „Tragikus emberi sorsok 1944-ből a partizániratok tükrében” . Címlapján régi írógépen kopogtatott szerb nyelvű hivatalos okmány nyomata, a hátoldalán pedig tizenkét fénykép, vajdasági magyar falvak szülötteiről. Gazdaember, plébános, tanító, hivatalnok kinézetű férfiakról, – akikért egyszer csak fegyveresek jöttek, partizánok, alkalmi rablógyilkosok, gyűlölet teli szomszédok, más falubéli, szerbül beszélő, üvöltöző emberek. Az elhurcoltakat nem látták többé élve szeretteik – de hamar híre kelt, kik és milyen gyalázatot műveltek velük.
E szürke borítós, ám vérbíbor kötésű kötet témájához, nevezetesen a 2. világháborút követő délvidéki atrocitásokhoz kötődő irodalmi és dokumentum feldolgozások nem ismeretlenek, még a témakört övező több évtizedes hallgatás ellenére sem. A kezdet a „Hideg napokban” tetőző, a magyar honvédség és csendőrség több ezer áldozatot hozó újvidéki vérengzésének nyilvánosságra kerülése volt, – amit több tízezer ártatlan magyar ember nyomorúságos és értelmetlen likvidálását eredményező szerb megtorlás követett Vajdaságban.

Mindezek állami feledtetésére, idén a nyár derekán, a két népet vezető politikusok derűs arccal koccintva ittak áldomást a csurogi szerb-magyar államfői találkozón. E vajdasági falucskában ugyanis – akárcsak másutt, még élnek olyanok, akiknek felmenőit 1942-ben magyar katonák végeztek ki. Meg olyanok, akiket háborús bűnösökké nyilvánítva űztek földönfutóvá. Akárcsak Temerinben, amelynek 1945-ös szerb megtorló gyilkosságsorozatáról az oda kötődő szerzők már 2001-ben kiadtak egy ugyancsak nyomasztó dokumentum kötetet, A Temerini razzia címmel.

S hogy mi volt a két országbeli eszelős gyilkosságsorozat közötti különbség? Morálisan semmi. Létszámilag pedig a magyarság sokkal jelentősebb vérvesztesége, s az, hogy a szerb megtorlásról és áldozatairól beszélni, szót ejteni is kockázatos volt arrafelé, jó fél évszázadon át. Az elkövetők megnevezéséről nem is beszélve.

Forró Lajos és Molnár Tibor szerzőpáros Tragikus emberi sorsok… című könyve szorongató visszaemlékezés és a szerb / partizán megtorlások eseményeit alapos kutatások révén feldolgozó szürke dokumentumgyűjtemény. Egyszerre érezteti a szerzők érzelmi empátiáját (családi érintettség okán is) és a dokumentumok tényanyagának precíz közreadása iránti elkötelezettséget.

Az 1945-ös bácskai tragédiák emléke mindmáig él. Az érintett családokon belüli feldolgozatlan stressz-komor hallgatásában és a szomszédságokban máig fellelhető, gyakran azonosítható, büntetlen elkövetők jelenléte okán is.
Íme, a múlt eleven, kénszulfidos lehelete.

A mára már kutathatóvá lett levéltári dokumentumok viszont másképpen beszédesek. Egérrágta papírokká lett fénymásolatokon a korabeli rögtönítélő bíróságok zord végzései, a férfiember nélkül marad riadt családanyák, gyerekek segélykérő levelei, megfélemlített tanuk vallomásai. Mellettük, közöttük pedig hivatalos engedélyek, népbírósági ítéletek, utasítások, – rablásra, vagyonelkobzásra, felkoncolásokra, kivégzésekre és kínvallatásokra. Nagy ritkán az elvadult tettesek megállítására is.

A zentai és a vajdasági levéltárak megőrzött dokumentumaiban – mint ezt a szerzők szisztematikus és napjainkra már lehetővé vált kutatása is bizonyítja – nyomon követhető az események emberi-történelmi háttere, az eseti atrocitások tömeges „akció-reakció” megtorlásokká váló terebélyesedése. Jelesül a Magyarkanizsa körzetében található öt község magyar lakosai között, házacskáiban.

Mint minden ilyen, a szerb-magyar nemzetiségi összetűzések is azzal kezdődtek, hogy valaki visszaadott egy pofont. Idézzük ide a könyv bölcs előszavát jegyző Glatz Ferenc történész három alkalommal is megismételt, szinte azonosan csengő helyzetleírását az előszóból – 1920-as, 1941-es és az 1945-ös esztendők délvidéki eseményeinek hátteréről és motívumairól: „… a hatalomváltás, ahogy évezredekre visszanyúló ismereteink szerint mindig is volt, felszínre hozta az emberekben a bosszúvágyat – kisebb nagyobb –, s vélt vagy valós sérelmek megtorlására kiválasztotta a legyőzöttek közül a bűnbakokat…”

A Forró Lajos és Molnár Tibor könyvének előnye a száraz(nak tűnő) tudományos vizsgálódás, amely jól megvilágítja azt a mondhatni korszellemet, módszert, eltökéltséget, amely ártatlan embereket minősített népellenséggé, háborús bűnösökké a harcok dúlta Délvidéken. A megkínzottak és megöltek jeltelen (tömeg)sírjait nem kereshették fel kegyeletükkel a megcsonkult családok, feleségek, gyermekek, anyák, a földönfutó, a megismétlődéstől rettegő hozzátartozók. Mert ott éltek / élnek körülöttük – többnyire a létrejövő új államszervezet és hatalom birtokosaiként azok, akik mindezt meg tudták tenni. A magyarkanizsai történetek nem kollektív száműzetés csoportos megpróbáltatásairól szólnak mint a sváb kitelepítetteké, hanem célzottan egyedi megtorlásokról, bosszúkról, kínoztatásról, gyilkos tragédiák soráról.

A tőlünk nyugatabbra lakó európai nemzetközösségek már értik a 20. századi borzalmak tanulságait. Németország parlamentje a minap fogadott el törvényt a koncentrációs táborok őreinek, a „végső megoldás” arctalan szereplőinek, felelősségre vonhatóságáról. Precedensértékű ítélet született Hollandiában is, kimondva: békefenntartók is lehetnek közvetett felelősei háborús bűnöknek. Nevezetesen az 1995-ös srebrenicai mészárlásban betöltött dicstelen szerepük következtében sok muzulmánt azért mészárolhattak le a szerb katonák, mert kitoloncolták őket az általuk védelmezett ENSZ-területről.

Mennyi tragikus emberi sors… És kérdés: mi légyen a jugoszláv háborúkban szolgált szerb katonákkal, szabadcsapatok önkénteseivel? Milyenek álmaik? Vagy milyen legyen a délvidéki vérontásokban közreműködők tanúságtétele? És a többi kontinensen, Ázsiától Afrikán át Európáig?

Az államelnökök megértő arccal koccintgatnak, – az érintettek tűnődnek. Idehaza pedig karszalagosan, betiltott önkéntes alakulatok őriznek saját rendet, vigyáznak régi zászlót, menetet – az 1944-es kassai zsidó gettó magyar csendőr parancsnokának csoportos feldicsérése pedig felejthető incidens a futballpályán.

A múlttal való nemzeti szembenézés nélkül nem hamvad a gyűlölet zsarátnoka – hogy nem tudni ezt idehaza? Pedig – mint a Temerini razziában is idézett Bibó István figyelmez: „Az emberiség egy és oszthatatlan, az ilyen dolgokról csak olyan emberekkel érdemes szóba állni, akik egyenlő intenzitással tudnak felháborodni a maguk fajtája által és a maguk fajtája rovására történő atrocitásokon.”

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Closeup portrait of a beautiful redhead woman using smartphone
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.