A Szeged 2011 első őszi meccsein még feltűnt egy transzparens a lelátón, amelyben a leghevesebb vérmérsékletű szurkolók NB I-es szereplés vágyát fogalmazták meg. Velük szemben, a pálya túloldalán, a mérsékeltebbek tábora ezen inkább csak mosolygott. No, nem az ifjonti lelkesedést gúnyolta ki. Sokkal inkább azt, amit szép hivatalosan „tárgyi feltételeknek” neveznek. Magyarul: milyen NB I-ről, magyar élvonalról álmodozhat egy olyan csapat, amelyik egy romos, toldozott-foldozott, elhanyagolt, koszos pályán játssza mérkőzéseit. Mert a Szeged 2011-nek, vagy mondjuk úgy, Szeged focijának ez jutott.
Most hagyjuk a Tisza-parti stadiont, a város másik szégyenfoltját, mert az úgyis összedől magától. Nézzünk inkább körbe az SZVSE pályáján, amit nem kevés nosztalgiával stadionnak neveznek barátai. Nem véletlenül. Amikor ez a sportközpont megépült a II. világháború előtt, az ország egyik legkorszerűbb futball arénája volt, mindkét oldalon fedett lelátókkal. A Kossuth Lajos sugárút felé eső nézőtéri oldalt aztán pusztulni hagyták, tavaly már életveszélyesnek is minősítették, majd egy kis toldozással legalább azt elérték, hogy nézőket engedhessenek rá. A szemközti nagylelátót még a 80-as években is csinosították, sőt mi több, akkoriban sportcsarnok, szálloda, étterem is épült az SZVSE központjába, mindenki nagy örömére.
De hol van már ez az öröm? A vasutasok pályája nem csupán nemzetközi összevetésben nyújt lehangoló, vagy mondjuk így dühítő képet, a magyar viszonyok között is csak szégyenkezhet egy olyan város polgára, ahol ilyen helyen fogadják a meccsre érkező vendégszurkolókat.
Legutóbb éppen a nyíregyháziakat, akik minden bizonnyal döbbenten nézték, hol játszik a Dél-alföld gazdasági, kulturális, oktatási, kereskedelmi és pénzügyi központjának első számú labdarúgó csapata. A Nyírségben ugyanis egy ápolt, szép stadion a labdarúgók otthona, míg itt a labda is megbolondul a rossz talajon, a gazt évek óta nem sikerült kiirtani a salakos (jaj, de milyen salakos!) atlétikai pálya nagy részéről. A lelátó itt is, ott is omladozik, az elkopott padok egy része hiányzik, a másik meg arról álmodozik, talán egyszer olyan székek kerülnek a helyükre, amilyenek ma már falusi pályák mellett is megtalálhatóak.
Persze van itt sajtópáholy is, mert miért ne lenne, csak éppen a billegős asztal sarka tört le valamikor, talán a rendszerváltás környékén. És van itt eredményjelző is, csak éppen ember nincs, aki felrakja a gólt jelző táblát, ha netán egy csatár betalál a hálóba. Ami az illemhelyek állapotát illeti – szavak helyett inkább beszéljenek a képek, mint ahogy minden panasznál sokkal beszédesebb képgalériánk, amit remélhetőleg egyszer elszörnyedve néznek majd a sportbarátok, hazatérve Szeged új stadionjából, a régi szögedi foci múltját kutatva az Interneten.
És hogy addig mi lesz?
Ezt talán kérdezzék meg azoktól, aki évek óta képtelenek megrendelni az SZVSE sportcsarnok kitört ablakaihoz egy üveges munkát, azoktól, akik szerint a XXI. században normális, hogy furnérlemezekkel „bélelik ki” az ablakot, akik inkább felbuknak a kátyúkban, mintsem azt mondanák:
– De hát emberek, ennek a stadionnak van gazdája, miért nem teszünk érte valamit?
Tényleg van gazdája? – fordult meg a fejemben, amikor elmúlt szombatunkon elindultam hazafelé, és a kocsiút közepére menekültem, nehogy rám essen egy méretes vakolatdarab a stadionról. Ami egykor, mint már mondtam, az ország egyik legszebb pályája volt. Volt…volt…volt…
