Bevallom, ha tegnap este nem hangzik el a magyar televízió magyar nyelvű adásában, hogy „egyre jobban kidobomborodik a hazai csapat dominanciája...”, én most nem verem orrba a számítógép billentyűzetét.
De bizony elhangzott, és ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami már annyira ott állt a kicsordulás határán, hogy jött is a határőr az útleveléért. Na jó, idétlen viccelődéssel most nem töltöm el az időt. Egyrészt, mert valóban dühös vagyok. Másrészt: pár napja kezdődött meg az iskola, ahogy szerencsétlen tanárok igencsak szerényke fizetésért, de annál nagyobb lelkesedéssel próbálják megtanítani a magyar nyelv helyes használatára a diákokat. Akik aztán hazamennek, és ha szeretik a sportot (reméljük, egyre többen, egyre jobban…) leülnek a tévé elé, hogy szembesüljenek azzal, amit a bűvös doboz kínál.
Pár éve már egy lapban példálóztam efféle mondatokkal:
„Amíg az ellenfél emberfórban van, kevés a sanszunk arra, hogy kiegyenlítsünk, pedig a játékvezetői dupló működése miatt nem panaszkodhatunk“. Egy vízilabda világbajnokság idején a riporter sokat tett azért, hogy megtanuljuk végre: modern korunkban az előny az fór, az esély az sansz, és még oly szóvirágot is sikerült becsempésznie mondókájába, mint a fent említett játékvezetői dupló/páros, vagyis kéjes lehetett boldogsága.
Mitagadás, nincs könnyű helyzetben egy sportriporter (pardon: szpíker, ha már egyszer kimondjuk a frankót), amikor megpróbálja elkerülni a szóismétléseket. No de elkerülni a magyar nyelvet? Egy magyar tévé esetében talán mégsem ártana olyan kifejezéseket használni, amelyek, mondjuk a magyar-német, netán a magyar-francia szótárban a magyar oldalon foglalnak helyet.
Nagyon igazságtalan lennék, ha csupán az általam egyébként kedvelt, fanyar humorú riporteren verném el a port, különösen ennyi idő után, hiszen közel sem vezére, csupán egy közkatonája annak a harcnak, amelyben szennyeződik a magyar nyelv. Mert hogy az idegen kifejezések ebben a fílingelt, mítingelt, hű de hepi világban jóval nagyobb médiatámogatással indulnak rohamra, mint a szabatos, szépen csengő magyar szavak.
Hozzáteszem, jómagam korántsem vagyok az erőszakolt nyelvmagyarítás híve. Ám tisztelegve fejet hajtok azok leleménye előtt, akik ofszájd helyet kitalálták a lest, taccsot váltottak fel a bedobással, hátvédek faragtak a bekkből, ökölvívásra keresztelték a bokszot, cselgáncsra a dzsúdót. És legborzalmasabb rémálmukban sem gondolták volna, hogy egyszer még olyan torzszülött is a világra jön az esélytelen helyett, mint a „sansztalan”. Mert megtörtént ám, itt él közöttünk. Mint a dominancia, ami helyett talán fölényt mondhatna a riporter. Szívünkhöz, nyelvünkhöz közelebb álló fogalmak ezek, nem szeretném egyiket sem elveszíteni. Már pedig ha így halad a világ, igencsak nagy rá az esély.
Vagy írjak inkább sanszot?
