EU-alkotmány – még el is kell adni!

Az európai államfők pénteken lezárult kormányközi konferenciáján két és fél éves alkudozás után elfogadták az európai alkotmányt. Bár a tagállamok vezetőinek és az alkotmányt létrehozó konvent tagjainak volt okuk pezsgődurrogtatásra, az alkotmány hatályba lépéséig mégis csak visszafogott optimizmussal szabad a folyamatot lezártnak tekinteni. Az alkotmányt ugyanis nemcsak létrehozni volt nagy feladat, hanem – Pat Cox szavaival élve – el is kell tudni adni a nagyközönségnek.

Így bővült az Európai Unió

Forrás: BBC

Európa vezetői tisztában is vannak ezzel a nehézséggel, alig száradt meg a tinta az alaptörvény most kialkudott szövegén, máris diplomatáik hada készíti elő a terepet a továbbiakhoz. Az alkotmány életbe lépését megelőzően ugyanis mind a 25 tagállamnak ratifikálnia kell a dokumentumot. Elég egyetlen ország visszakozása vagy időhúzása ahhoz, hogy alkotmányozási folyamat egy lépéssel a befejezés előtt megakadjon.

Ellentétes oldalon állnak A kormányközi konferenciát követő hétvégén született közvélemény-kutatás szerint a La Manche két partján a francia és a brit állampolgárok meglehetősen eltérő véleményt alkotnak az alkotmányról. Míg Franciaországban egy esteleges referendum alkalmával az alkotmány kétharmados támogatottságra találna, addig a szigetországban 57 százalékuk biztosan az alkotmány elfogadása ellen szavazna. Franciaországban azonban még egyáltalán nem biztos, hogy népszavazásra bocsátják az alkotmányt, Chirac egyelőre azzal hárítja el magától a kérdést, hogy „kellő időben” meghozza majd a döntést. Az Egyesült Királyságban ezzel szemben a szavazás már biztos, csak az időpontjáról folynak még a találgatások. Egyesek szerint a jövő májusi általános választások után Blair várt harmadik választási győzelme után, 2006 tavaszán vagy nyarán akarja majd előnyéből tőkét kovácsolva elfogadtatni az alkotmányt.

A britek hezitálnak – kilépés vagy ratifikálás

Az elfogadást csak tovább nehezíti, hogy több országban nemcsak a kormányzat belátása lesz szükséges az alkotmány ratifikálásához, hanem az állampolgárok számára is befogadhatóvá kell tenni a bonyolult dokumentumot a népszavazásra. A legnagyobb aggodalmat Nagy-Britannia váltja ki, ahol Tony Blair minden próbálkozása ellenére is meggátolhatja a törvénybe iktatást az euroszkeptikusok heves ellenállása. Az bizonytalanságot fokozza a brit európai parlamenti képviselők választásának legutóbbi eredménye: gyakorlatilag a semmiből nőtt a harmadik legnagyobb erővé a szigetország Európai Unióból való kilépéséért kampányoló UK Independence Party (UKIP).

Az uniónak azonban van egy sajátos ütőkártyája, amellyel talán képes lesz sakkban tartani az alkotmány ellen szavazókat. Az alkotmány szövegébe került ugyanis egy olyan kitétel, hogy a ratifikációt megakadályozó országot kényszeríteni lehet az Európai Unióból való részleges kilépésre. Bár sokan úgy gondolták, hogy a kitétellel az alkotmányozók Törökországgal szemben akarták magukat előre bebiztosítani, a társult taggá visszaminősítő szövegrész a Konvent tagjainak szavai szerint valójában a briteket próbálja kordában tartani. Bár ironikusan szólva lehet, hogy az UKIP-ot támogató brit szavazóknak ez a megoldás adna inkább okot az ünneplésre, mint az alkotmány tető alá hozása. 

A vesztesek lenyelték a keserű pirulát

A negatív felhangok ellenére az olasz és az ír elnökségnek van mire büszkének lennie, hiszen számos olyan kompromisszumot sikerült elérniük, amellyel beteljesedhet az alkotmányozási folyamat valódi célja, hogy az EU működését hatékonyabbá tegye a kibővült Európában. A külügyminiszterek május végi csúcstalálkozóján már sikerült pontot tenni a nemzeti vétó kérdésére, de a decemberi csődként emlegetett megállapodás a szavazati reformot illetően a miniszterelnökök mostani plénumára várt. (A nemzeti vétóról született megállapodásról korábbi írásunkban olvashat >>)

Az eurokraták körében egészen az utolsó pillanatig komoly szorongást váltott ki Spanyolország és Lengyelország álláspontja a szavazati rendszer megváltoztatásáról, hiszen a decemberi alku éppen ezeken a kérdéseken bukott meg. Bár a végeredmény a két ország szavazati súlyának jelentős csökkenését hozza – szemben Németország, Franciaország, Anglia és Olaszország pozíciónövelésével -, a szavazati rendszert olyan keresztbiztosítékokkal látták el, amelyekkel együtt még valahogy le tudta nyelni a két vesztes a keserű pirulát.

A politikai matematika szerint hatékonyabb Nem ez az első alkalom, hogy az EU amúgy sem valami egyszerű szavazati rendjét komplex keresztbiztosítékokkal rakják tele. Az első ioanninai kompromisszumot szintén egy bővítésre válaszul fogadták el, azzal a céllal, hogy megnyugtassák azokat a tagországokat, amelyek az új tagok belépése miatt szavazati súlyuk relatív csökkenésétől tartottak. A gyakorlatban azonban ezeket a komplex formulákat szinte soha nem használják. Sőt, egyelőre azt is nehéz elképzelni, hogy ezzel a viszonylag hatékony szavazati rendszerrel maximálisan lehessen élni. A rendszer elvileg lehetővé teszi több nagy tagállam leszavazását is, de az unió politikai valósága ma még nem ilyen. Pusztán a számarányokat nézve az új szavazati rendszer kimondottan jó. Kalkulációk szerint az új rendszerben hat és félszer annyi országkoalíció létezik, amely meg tud szavazni egy döntést, mint a régiben – vagyis pusztán matematikailag az új szisztéma hat és félszer hatékonyabb.

Alapfelszerelések …

Az alkotmány tervezetét elkészítő Európai Konvent azt javasolta, hogy a nizzai szerződésben foglalt szavazati rendszert, amely erősen torzít a közepes nagyságú tagállamok javára, olyan szisztéma váltsa fel, amelyben egy döntés akkor születhet meg, ha a tagállamok fele támogatja, és az igennel szavazók az unió össznépességének 60 százalékát képviselik. Ez a formula nem volt elfogadható Spanyolország és Lengyelország, a reform két legnagyobb vesztese számára.

A végső változatban egy döntés akkor születhet meg, ha a tagállamok 55 százaléka – de legalább 15 állam – igennel szavaz, és ők együttesen képviselik az összlakosság 65 százalékát. Mindkét arányszám tehát 5 százalékot mozdult el fölfelé, megnyugtatva a spanyolokat és a lengyeleket, akik végig amiatt aggódtak, hogy blokkolási képességük komolyan csökken az új rendszerben.

…és extra garanciák

Emellett beiktattak számos extra garanciát is. Az egyik az, hogy egy javaslat megbuktatásához legalább négy állam ellenszavazata szükséges – függetlenül attól, hogy három nemmel szavazó állam esetleg önmagában képviseli a népesség 35 százalékát, vagyis az alapszabály szerint meg tudná akadályozni a döntést. Erre azért volt szükség, hogy a kisebbeket megnyugtassák: a három legnagyobb ország önmagában nem tud blokkolni.

Varsó sürgetésére a vezetők felelevenítették az úgynevezett ioanninai kompromisszumot. Eszerint, ha a tagállamok egy csoportja, amely ellenzi egy döntés meghozatalát, de a blokkoláshoz szükséges állam- vagy népességarány mindössze háromnegyed részét éri el, jelzi, hogy ilyen vagy olyan okból ellenzi, hogy a döntés a minősített többség fent vázolt szabályai szerint szülessen meg, akkor az elnökség elhalasztja a szavazást, és megpróbál kompromisszumot kovácsolni a felek közt.

Egy harmadik garancia szerint azokban az esetekben, amikor az EU Tanácsa nem az Európai Bizottság vagy az uniós külügyminiszter javaslatáról dönt – például a bel- és igazságügyi tanácsban, a gazdasági és monetáris politikánál, vagy a külügyi tanácsban, ahol a Bizottságnak nincs exkluzív javaslattételi joga, illetve egy tagállam Unióból való kilépésekor –, a szavazati küszöb 72-65-re módosul.

Az új szisztéma 2009. november 1-jén lép életbe, addig a nizzai rezsim érvényes. Az ioanninai kompromisszum 2009-től 2014-ig lesz érvényes, amikor is a Tanács minősített többséggel úgy dönthet, hogy hatályon kívül helyezi.