Nem is emlékszem, hogy kerültem kapcsolatba vele, csak az rémlik, hogy nagyjából az első pillanattól, amióta velem egyidős (plusz-mínusz öt év) nőismerőseim falán először belefutottam a pasztelles árnyalatú stockfotókkal posztolt bölcseletekbe, azóta piszkál az Oravecz Nóra-jelenség. Enyhén kultúrsznob barátaimmal elkuncogtunk a mondatokon, eggyel sznobabbakat, akikhez nem jutnak el ilyen ménsztrím semmiségek, képbe hoztam, gonoszkodtam tematikus oldalakon („minden alkalommal, amikor megosztasz egy Oravecz Nóra-posztot, meghal egy kiscica”), de közben valami perverz kíváncsisággal figyeltem Nóra karrierjét, bele-beleolvasva a bejegyzésekbe, nézegetve a szponzorajándékokról lőtt Insta-képeket, elolvasva a vele készült PR-szagú, interjúnak álcázott szövegeket.
Még mielőtt valaki az unatkozó kváziértelmiség rosszindulatával vádolna: eszemben nem volt valamiféle kínos szélmalomharcba fogni ellene, vagy leleplezősdit játszani, mint az a néhány, a pöcsméregetést kultúrharcként hirdető, egyébként igen szórakoztató úriember a magyar közösségi médiában. Nem, a motivációm egyszerű és jóval kevésbé közhasznú: a személyes érdeklődés vezérelt.
Kislánykorom óta, amikor még nem tudtam, hogy ez hosszú távon megmarad, van egy hobbim: ha valami iránt tömeges érdeklődést tapasztalok a tágabb környezetemben, netán globálisan, akkor, legyen az bármilyen távol az érdeklődésemtől, én azt megnézem magamnak. Így esett, hogy általánosban mind a háromféle – római, görög és református – hittanórára bejártam, komoly ellenállást kiváltva mindhárom papnál, amikor elmondtam nekik, hogy a bibliai történeteket Jehova Tanúinak képes gyerekbibliájából ismertem meg, miközben a szomszéd család révén a hetednapi adventisták szombati istentiszteleteire, egy barátnőm révén pedig a Krisna-tudatúak összejöveteleire is el-elmentem (a dzsapa-láncom még ma is megvan valahol).
Felcseperedésem évei egybeestek az új világvallás, az ezotéria és gyakorlatias tündérkeresztanyja, az önsegélyezés felemelkedésével, így szerencsére máig van mit tanulmányozni. A digitális kor ráadásul valóra váltotta Marshall McLuhan jóslatát a világfaluról: mivel ma már a tízezer kilométerre történt eseményekről is kettő percen belül értesülhetünk, így az ezotéria irányzatai is szépen együtt mozognak szerte a fejlett világban, hazánk sincs komoly lemaradásban (legfeljebb egyik-másik gondolat nem talál táptalajra itthon). Így aztán egy-egy jelenséget bárhol nézek, nagyjából ugyanazt fogom látni: ahogy a mekis sajtburger is ugyanolyan mindenütt, a közgondolkodás trendjei is globalizálódtak, az USA-ban ugyanazok a konteók terjednek, ugyanúgy virágzik az ezotéria bármely ága, és ugyanúgy pörögnek az ún. motivációs blogok, mint itthon. És ezekben a trendekben megvan a helye a populáris pszichológiának is, Soma Mamagésának is, Pál Ferinek is – és Oravecz Nórának is.
Ezt a helyet kutatni mentem el a Lurdyba, az Ezo Expóra pár hete, ahol az aurafotózás, spirituális tisztítás és valami bizarr géppel történő energizálás helyett – bár ezeket is kipróbáltam volna, de aligha tudtam volna elszámolni a munkavégzés költségeként – Nóra előadására ültem be két szilárd elhatározással: egyrészt hogy a megértést szolgáló lehető legnyitottabb elmével hallgatom majd végig, másrészt pedig hogy a beszámolómban nem leszek gonosz. Az első elhatározásom sikerrel járt, a másodikat még meglátjuk, ha a szöveg végére értem.
Az előadás az intuícióról hivatott beszélni, a megérzés mint hatodik érzék fontosságáról a sikeres és boldog, kiteljesedett élethez. Hallottunk víziókról és vonzásról, A Titok című bestseller nevetséges didaktikusságáról, komfortzónáról, kemény munkáról, célokról és pénzről, csillogó szemekről és a határok feszegetéséről, valamint a dolgok meg- és elengedéséről. Furcsamód – bár a blogban elég hangsúlyos téma – a párkapcsolat témája nem került elő, és hogy ennek köszönhető-e, vagy sem, az már sosem derül ki, de egyszer sem zsibbadt el az agyalapi mirigyem valami bődületes marhaságtól, ami meglehetősen jót tett a kettes számú elhatározásomnak. Barátaim, akik már akkor a gladiátorjátékok közönségének várakozással teli lelkiállapotába helyezkedtek, amikor megtudták, hogy erről írok, most sajnos üres kézzel távoznak a nézőtérről: nem jelent meg közöttünk Paulo Coelho holografikus képmása csillámszamárháton, nem hangzott el semmi hülyeség, nem tudnék belekötni semmibe. De nem is kaptam semmit.
Viszont hallgatva a történetet egy lenőtt nyelve miatt nehezen érthető beszédű, közléskényszeres, magányos kislányról, aki más életről, írásról, nyilvános beszédről, sikerekről álmodozott, két intuícióval elkerült buszbalesetről, sikerekről és pofonokról, furcsaságról és kockáztatásról, azt hiszem, találtam egy lehetséges választ a Nóra személye körüli hype-ra, megkockáztatom: egy picit megértettem az ő szerepét és fontosságát. Ahogy most látom, Oravecz Nóra blogja és könyvei gondolati ugródeszkák. Egyfajta kapaszkodók egy generáció önismereti folyamatának legelső, bizonytalan lépéseihez. (Hangsúly a “legelső” és a “bizonytalan” szavakon.) Az ellenlábasok számára azért bosszantóak Nóra gondolatai, mert számukra nem elég újak, ellenben egyszerűek, közhelyesek és maguktól értetődők. Nóra híveinek viszont, minthogy senki nem szereti, ha olyasmivel okosítják, amit már tud, ezek a gondolatok valószínűleg nem annyira maguktól értetődők, épp ellenkezőleg, segítenek megérteni, felismerni jelenségeket magukban és a világban, és jobb esetben startpisztolyként működhetnek egy hosszú önismereti út kezdetén.
Távol álljon tőlem a világ valamiféle elitista felosztása azon az alapon, hogy mi éri újdonságként az egyes csoportokat: engem például elég sok mindennel meg tud lepni egy elsőéves kémiaszakos, ugyanakkor biztosan tudok újat mondani a harmadik napja bedolgozó gyakornoknak. Valahol mindent el kell kezdeni, az önismeretet is, amit ráadásul – hogy stílszerűen mondjak gyorsan egy közhelyet – soha nem késő, továbbá mindig érdemes. Luxusproblémának tűnhet mindez, amikor a kenyérkeresetért harcol az ember, de a fejlett önismeret a nyomorból is kiutat tud mutatni, továbbá olyan csodákat művel az emberrel, hogy például nem lesz korrupt, önelégült, nagyzoló: képzeljük csak el politikusainkat így! Nem lesz továbbá pesszimista, gyűlölködő, irigy, szeretetlen, mártír: képzeljük el magunkat, a szomszédot, a családtagjainkat, az ország és a planéta lakóit így! Nagy cél, és nagy meló ez, jó időigényes, ezért bármi indít meg önmagad felé, (ha Oravecz Nóra, akkor ő) én azt csak támogatni tudom.
Vegyük például Pál Ferit, a lelkészből lett mentálhigiénés szakembert, aki önismereti-önsegélyező könyveivel és briliáns előadásaival egyre nagyobb közönséget vonz, zömmel a középkorú és a fölötti korosztályból. Nekem és kortársaimnak, akiknek már egyszerűen a kor szavából adódóan volt lehetőségünk a befelé figyelésre, az imádni való stíluson kívül nem mond újdonságot, vagy olyat, ami különösebben előrevinne. De úgy tud beszélni és írni, hogy az megszólítja azt a generációt, amely most találkozik először a témával, mert az átkosban ugye a vallással együtt a befelé fordulás is a nép ópiumának volt kikiáltva, azelőtt, a háborúban meg ugye pont nem azzal volt elfoglalva a nép, hogy a lelkük tartalmát vizsgálgassák. (Pedig…) Pál Feri meg tudta indítani az olvasóit valami felé – és abban bízom, hogy Oravecz Nóra olvasóival is ez a helyzet. Hogy megindulnak előre. Hogy nem érik be a felszín kapargatásával.
Hallgattam az előadást, és figyeltem a közönséget körülöttem: mint az egész Ezo Expo közönsége, rúnakőjóslással, sorselemzéssel, csakrafotózással mind keresnek valamit. Menedéket, ürügyet, feloldozást is, igen, de válaszokat is, és végsősoron önmagukat. Olvasgatnak, és ha Oravecz Nóra 99 léleksimogató gondolatának egyike segít rálátni egy élethelyzetre, hát legyen úgy. Csak aztán tessen szíves lenni venni egy másik témába vágó könyvet is, meg még egyet, meg még egyet, és mindegyik legyen egy picit jobb az előzőnél (azért ez nem lesz nehéz, elég sok jó könyv van). Nem kioktatásképp, Nóra is ezt mondta el az előadáson: feszegessük a határainkat, lépjünk egyre előrébb, feljebb, nagyobbat, én csak azzal egészíteném ki, hogy legyen ez igaz a gondolatokra is, ha az életszínvonalra, a karrierre, a párkapcsolatra igaznak fogadjuk el.
Azok a gondolatok, amelyeket ezen az előadáson hallottam, teljesen helytállóak. Csak éppen tök egyértelműek, és lehetnének erősebbek is. És épp ezért volt az előadás egyetlen visszatetsző pontja az, amikor a közönség soraiból azt kérdezte valaki, hogy gondolt-e már arra Nóra, hogy amit ír, az esetleg előző életekből jön? Kihagynám most a véleménynyilvánítást előzőéletek-ügyben, nem ettől szaladt fel a szemöldököm, hanem attól, hogy egyáltalán felmerül, hogy ezek a gondolatok valamiféle régről hozott, nagy, titkos tudás részei, holott nem azok, hanem alapvetések. Dolgozni kell a sikerért? Bízom benne, hogy ez nem érte meglepetésként a hallgatóságot – a felmerülő kérdés inkább az lehet: hogyan kell elkezdeni? Keressem meg azt a hivatást, amitől ragyog a szemem? Forradalmi gondolat, mélyen egyetértek – hogyan tudja ezt megtalálni valaki, akinek nincs kész karrierálma? Hallgassak az intuíciómra? Nahát, erről most hallok először, abban segíts, légyszi, hogy ha az enyém még csak halkan tud beszélni, akkor hogyan kellene megtalálni a hangerőgombot?
A képességeink és azoknak a való életben való hasznosíthatóságának felismerése meló. A belső hangra érzékeny fül kifejlesztése meló. Eljutni a bátorságig meló. És ennek a munkafolyamatnak csak az első néhány lépésében tudnak segíteni Oravecz Nóra kedves hangú, általános érvényű gondolatmakettjei. Amelyek persze nagyságrendekkel többek a semminél, mégis egy ponton túl kelleni fog más is. Már persze, ha tényleg az a cél, hogy előremenjen az élet, és elfogadjuk, hogy ehhez az is kell, hogy lemásszunk önmagunk mélységeibe, a helyekre, amelyek kétségtelenül a legnyugtalanítóbbak, ám lényegesebben izgalmasabbak is, mint az utcanépnek szóló, kivikszolt, művirágos veranda.
