Mi igaz, és mi hamis? Futótűzként terjednek a kamuhírek

Hány kamu fér egy napba? A reggel mondjuk, azzal indul, hogy fúj, abcúg Charlie Hebdo, undorítóak voltak mindig, de most aztán kiderült, hogy igazi férgek alkotják a (még megmaradt) szerkesztőséget. Nem átallnak a szír kisfiú holteste felett vigyorogni, sosem volt humoruk. Odáig szerencsére nem fajult egyetlen általam látott hozzászólás sem, hogy megérdemelték, amit kaptak annak idején, de simán el tudom képzelni, hogy született ilyen komment is. Mindenesetre megvolt a kávé és vele az első gyomros – ez a nap is a már megszokott gyűlöletkortyocskákkal indul.

Ebédnél azt látom, kis millióan osztják, hogy nőket erőszakolnak a migránsok, azzal a felkiáltással, hogy mivel már nem szüzek, nem emberek. Huh. Mindegyik migráns erőszakol? Valóban migránsok erőszakoltak? Ezek persze mind nem derülnek ki. De beindítják a trollokat, megy az „ugye, mi megmondtuk, ti pedig ezeket akarjátok ide, ne csodálkozzatok, ha ez lesz a vége”. Délutánra persze kiderült, hogy csak fake a Charlie Hebdo címlap, másra sem volt jó, mint hogy táplálja a szenzációéhséget. A megerőszakolókon még csámcsognak, várom az „ítéletet”. Ha lesz. És ha annak lehet hinni egyáltalán…

Délután képek jönnek a képembe a kerítés túloldaláról, másfelől pedig a menekülttáborból. Görgetek vissza, pár napja még az volt a sláger, mekkora szemetet hagytak maguk után. A másik oldalról az jön, hogy ez nem szemét, hanem hátrahagyott érték, mert például egy babakocsi nem fér fel a buszra.

Most akkor mi igaz, és mi hamis? Tényleg olyan lett az újságolvasás, mint egy éberségi játék. Csak éppen a tét sokkal nagyobb. És mivel az utóbbi években nagyon megváltoztak a hírolvasási és befogadási szokásaink, és a site-ok persze a kattintások után kapják a bevételüket, minden kicsi hírmorzsára ráröppennek, és igyekeznek a bolhából elefántot csinálni. És gyakran sikerül is.  

A pártosodott újságírók sem segítik a tisztánlátást. Itt most nem a köztévé híradójára gondolok, azt manapság senki nem gondolhatja komolyan, hogy abból bármilyen szinten tájékozódni lehetne, még csak nem is a kormányközeli lapokra és site-okra, mert ezeken a felületeken az jön, amiket megszoktunk. Sokkal inkább aggaszt az a jelenség, hogy az úgymond független (ha egyáltalán létezik még nálunk ilyen) sajtómunkások is mintha sokszor szemellenzőt viselnének. Megengedem, hogy mindegyikük úgymond tisztán szeretne láttatni, de maga az optika szennyezett, vagy a tekintet és a figyelem szűr szelektíven, így csak azt adhatják át, amit ők maguk is látni, érteni véltek. Ami nem illik az ő rendszerükbe, az nem létezik, arról nem vesznek tudomást. A vita, az érvelés csak szűkre szabott koordináták között létezik. És nehéz úgy leírni egy komplex jelenséget, hogy csak a nekünk tetsző aspektusait emeljük ki, a többiről meg tudomást sem veszünk.

A média ferdít, olykor nem is tudatosan, a neten pedig ezek a ferde híradások a legszélsőségesebb reakciókat képesek kiváltani. Mindezek mellett pedig kamu hírek terjednek futótűzként. Ráadásul egyre inkább tendencia, hogy még az egykor komoly oldalak is rárepülnek arra, hogy az olvasottság kedvéért általánosító, elnagyolt információkat közöljenek. Durranjon nagyot, aztán majd meglátjuk.

Egyre inkább építenek a net azon tulajdonságára, hogy lassan egy félnapos hír sem hír már, kell új szenzáció, hát kreálnak, nagyítanak, tupíroznak egyet. De nem is kell hírportálokat böngészni, hiszen a legtöbbször úgy sokasodik egy félelmet keltő, hiszterizálni képes írás, hogy hirtelen több tízezren megosztják.

Sokszor egy-egy fake origója valami noname linkvadász site, de mindegy, mert létezik, és innentől már megalapozott forrásnak tűnik, lehet terjeszteni az „objektív információt”. Az persze nem megoldás, hogy nem követjük a híreket, hiszen képben kell lenni, a mi sorsunk is múlik rajta. De az állandó éberség is fárasztó, nem az olvasó dolga lenne, hogy utánamenjen a forrásoknak, hogy ellenőrizze a hitelességet. Elméletileg ez lenne az újságírók feladata…