Pánikfalva
Csekélyértelmű gyermekkorunkban imádtunk játszani, béna bábukkal háborúzni, vagy mindenféle ebből-abból várost építeni a gyerekszoba padlószőnyegén. Jól fejlett pszichológusok (drága óradíjért) mondanák: igen, ez által éltük újra gyermeki életünk eseményeit, és mintegy így dolgoztuk fel. Lehetséges. Arra viszont nem találtunk/találunk magyarázatot – de igen: túlburjánzó destruktív, dekadens hajlamunkra vezethető vissza, nem véletlenül a kedvenc költeményünk Charles Baudelaire: Egy dög című remeke –, hogy kora-fiatalemberi mozgóképes rajongásunk tárgya A kifordított fiú című bizarr gyurmameseszéria és a boltokban kapható akcióbábukkal forgatott Akciócsoport! című tévésorozat volt (mindkettőt a Nickelodeon csatornán láthattuk). Mentalitását és módszereit tekintve utóbbihoz kísértetiesen hasonlít a belga alkotópáros, Stephane Aubier és Vincent Patar animációja, a Pánikfalva.
Ez az animációs mozi kilenc évvel korábban Belgiumban indult hódító útjára, akkor még mint egy ötperces epizódokból álló televíziós sorozat, ami a Nickelodeon-konglomerátumhoz tartozó csatornák jóvoltából – többek között – Amerikában és Angliában is sugárzásra került. Az idei Cannes-i fesztiválon is bemutatott mozifilm az originális szériaelképzelés legütősebb elemeinek ügyes használata mellett annak hiányosságait is magán hordozza, például feltárul a karakterek „ötpercessége” (kidolgozatlansága).
A „stop motion”-technikára alapozó filmben Cowboy és Indián Lovat szeretnék felköszönteni a születésnapján. A tervezett grillsütőhöz azonban – egy beragadva felejtett klaviatúra-billentyű miatt – túlrendelik magukat, és ötven tégla helyett ötven milliárdot hozatnak házhoz. A tetőre halmozott súlyt Ló otthona nem bírja, és összeomlik. Nincs mese: újra kell építeni a házat, és ahelyett hogy az ünnepelt mén a tervei szerint a nevezetes napján a szeretett kanca, a szomszédos konzervatóriumban zongoraleckéket adó Madame Longrée patáit elnyerhetné, barátaival meg kell küzdenie néhány lehetetlen tengeri lénnyel, egy ideges medvével, három örült tudóssal és egy pszichopatával.
A hétköznapi kalamajka során támadt kalandok a település lakóiban korábban nem látott pánikot keltenek, igaz, az idilli falu polgárai alapban hajlamosak voltak az emelt hanghordozásra. De ez a kedélyes kiabálás más, mint a hirtelen támadt ribillió.
Persze, mint a mesében: minden jó, ha a vége jó. Ennek ellenére a film inkább a felnőtteknek szól – bár a gyerekek nyilvánvalóan élvezni fogják az életre kelő játékokat (és odahaza utánzásba fognak). Tagadhatatlan, hogy akinek nincs rá szeme és füle, a filmet az első percek után idegesítőnek találja, miszerint ja, ilyet én is tudok otthon. Pedig hát nem.
Pánikfalva
színes, feliratos, belga–francia–luxemburgi animációs vígjáték, 76 perc, 2009, rendező: Stephane Aubier, Vincent Patar, eredeti hangok: Stephane Aubier, Bruce Ellison, Vincent Patar, Jeanne Balibar, Nicolas Buysse, Véronique Dumont, Christine Grulois, Frédéric Jannin, Bouli Lanners, Benôit Poelvoorde, Christelle Mahy, Eric Muller, Alexandre von Sivers, Franco Piscopo, forgalmazó: Szuez Film Kft., honlap
Hitvallók és ügynökök
A Magyar Televízió által nyolcszor huszonöt perces részekre bontott gazdag dokumentumfilm-anyag, Petényi Katalin és Kabay Barna munkája most másfél órányira vágva kerül a magyar mozi-nézők elé (kurtítva az a változat, amit a Duna TV két 52 perces részben áprilisban sugárzott). Érzékeny témát választottak az alkotók, Petényi – aki Kabayval (és Gyöngyössy Bencével) íróként, vágóként és társrendezőként mind játék- (Meseautó, Jób lázadása), mind dokumentumfilmekben (A Közvetítő, Ötven év hallgatás) gyakorta dolgozott együtt – és Kabay (Száműzöttek, Hippolyt, Szuperbojz) a magyar katolikus egyház és a kommunista diktatúra viszonyáról forgatott filmet.
Inkább bemutató jellegűt, mintsem tényfeltáró-oknyomozót, ami mint műfaj alkalmasint tőlünk nyugatabbra dívik, ott bír hagyománnyal, az oknyomozás nálunk nem nagyon működik (a miértek messzire vezetnek). Ebben az esetben gyaníthatóan azért, mert túlságosan is fájó pontra tapintanának az alkotók, hiszen ha a ma is praktizáló papokról egyértelműen, minden kétséget kizáróan kiderülne, hogy a kommunisták beépített ügynökeként – is – funkcionáltak, úgymond: „kiverné a biztosítékot”. Ezért némiképp bátortalan a vállalkozás, ám ennek ellenére nyugodtan nevezhetjük hiánypótlónak, hiszen olyan szimpatikus, elfogulatlanságnak (objektivitásnak) álcázott (jogos és érthető) elfogultsággal korábban soha-senki nem beszélt erről a témáról. Vagy hogy egyáltalán.
Merthogy léteztek/léteznek történelmi korok, amikor a história egy választóvonalat húz, és ekkor mérleget kell készíteni. Magyarországon elmaradt a társadalom tisztességes önvizsgálata, mondjuk így: ehhez kötődően sajnos az egyházé is, pedig ahhoz, hogy újra – és tiszta lappal – tudjon indulni, szükség van kollektív megtisztulásra, a múlttal való szembenézésre. A Hitvallók és ügynökök bemutatja a Magyar Katolikus Egyház és az Állambiztonsági Hivatal (a rettegett ÁVH) 1945 utáni „történetét”. A magyarországi szerzetesrendek feloszlatását, a szerzetesek és világi papság internálását, börtönbe zárását, azt, hogy a megfélemlítések hatására hogyan sikerült az államvédelmiseknek a papi és szerzetesi körökben is informátorokat szerveznie. Bemutatja az „enyhülés” – kádári – időszakát, a Vatikán kompromisszumokkal teli keleti politikáját, a párt és az egyház közötti együttműködés különböző formáit és a mai törekvéseket, amelyek az egyház és a társadalom közötti bizalom helyreállítását tűzték ki elsődleges célul.
Kor- és kórtörténetnek, ijesztő kordokumentumnak, kvázi tananyag-színesítőnek első osztályú. Mozifilmnek kevésbé.
Hitvallók és ügynökök
színes, magyar dokumentumfilm, 93 perc, 2009, rendező: Kabay Barna, Petényi Katalin, szereplők: Várszegi Asztrik, forgalmazó: Európa 2000,
honlap
