A történet kezdetén a főhős (Orsós Lajos) kikerül addigi zárt világából, a nevelőotthonból a nagybetűs (vagy ahogy a cím mondja, a boldog új) életbe. Ott nem találja helyét, az első perctől érezzük, hogy nem lehet jó vége a mesének. Nem is lesz. Feltűnik egy nevelőtanár, aki – szabálytalanul – átadja a fiúnak azokat az aktákat, amelyből talán megtalálhatná múltját. Az erősen szótlan fiú semmit nem tud meg belőle, a néző még kevésbé, viszont látjuk, hogy tépi el a papírokat.
A történet másfél órán kersztül csurog, és nem jutunk egy lépéssel sem közelebb a főhőshöz. Laikus nézőbe felmerül ugyanis a kérdés, miért került nevelőintézetbe a főhős, mi a neve egyáltalán, hogy szerzett lakást rögtön, van-e családja, vannak-e barátai. Mindez nem derül ki a filmből. Vannak persze szereplők, barátok, cimborák, akik a “rossz társaságba keveredett” sztereotípiát kívánják hordozni, van valami család is, de nem derül ki milyen viszonyban van hősünkkel. Talán az egyik cimbora nagymamája és egy kislányunoka az a két szereplő, akik valami hús-vér figurát nyújtanak a másfél órában. A film legértékelhetőbb pillanata pedig az az egyperces mese, amit névtelen hősünk mond el a kislánynak.
A képi világra vagy a szuperközeli, de értelmezhetetlen képek, vagy a rángatódzó, homályos nagyvárosi fények jellemzők. Ha néha megáll a kamera, és a kép is éles, akkor egy teljesen kihalt, hideg várost és épületeket láthatunk. Értjük egyből, naná, láttunk már ilyet sokszor: magányos hősünk nem találja helyét az idegen világban. Ezt a filmzene is erősíti, az viszont tényleg jó, elkövetője a Membrán.
A múltat méginkább rángatódzó és ráadásul homályos képsorok próbálják felidézni, de sikertelenül. Mindez általában akkor bukkan fel a filmben, amikor a fiú lebukik otthon a kádban a víz alá. Ez a víz alá összegörnyedve-bukás többször megismétlődik, végül utoljára is. A kád felett egy lopott óriásplakátról tekint le a panelfürdőszobára egy modell. Nem ért semmit, mi sem.
