A hegységet egy szovjet tudóscsoport fedezte fel még 1958-ban, el is nevezték Gamburcsev-hegységnek, így tisztelegve honfitársuk, Grigorij Gamburcsev geofizikus emléke előtt. Az oroszok óránkénti 8 kilométeres sebességgel döcögtek végig a jelenlegi Vosztok állomástól a Megközelíthetetlenség Sarkáig (Pole of Inaccessibility), az óceántól legtávolabb eső pontig, mely során 50 kilométerenként szeizmikus méréseket végeztek. Szeizmikus méréseik vonala véletlenül átszelte a Gamburcsev gerincét, először fedve fel a jég alá temetett csúcsokat.
A hegység létezését majdnem 20 évvel később, 1977-ben erősítette meg egy nemzetközi tudományos konzorcium, melynek kutatói átrepülve a terület felett rádióhullámokkal bombázták a felszínt, a jég mélységét mérve. Letapogatásuk kirajzolta a jég alatt elnyúló hegyeket. Legutóbb, 2005-ben egy kínai kutatócsoport ásta bele magát a rejtélybe, 1228 kilométert tettek meg a kietlen jégmezőn, hogy állomásuktól eljussanak az Antarktisz legmagasabb pontjára, a Dome A-ra, ahol egy automata időjárási állomást állítottak fel, megfúrták a jeget, és radaros felmérést végeztek a hegység felett.
A jég borította hegyet még nem láthatta ember
Méréseik megállapították, hogy több helyen jóval 1000 méter alatt van a jég vastagsága, ami már elég “vékony” ahhoz, hogy lefúrva elérjék a hegycsúcsokat, és kőzetmintákat hozzanak a felszínre. A minták nagy segítséget nyújtanának az időközben kialakult három elmélet mérlegelésében.
A tektonikus modell valószínűtlen
A legtöbb hegyláncolat a Föld tektonikus lemezeinek találkozásainál születik. Időnként egy-egy óceáni lemez lesüpped egy kontinens alá feltornászva egy kidudorodást, ilyen például az Andok. Hegységek emelkednek ki két kontinentális lemez ütközésekor is, olyan vonulatokat alakítva ki, mint a Himalája vagy az Alpok. Az Antarktisznak is van egy hagyományos vonulata, melybe beletartoznak a Transz-Antarktisz hegyei, amik a déli-sarkvidék kontinentális lemezeinek mozgása és vulkánkitörések kombinációjából alakultak ki. A Gamburcsev azonban ellenszegül a fenti hegyformáló mechanizmusoknak, büszkén terpeszkedik a kontinens kellős közepén, körülötte nem találni egyetlen lemezhatárt vagy vulkanikus hasadékot sem.
A kialakuláson spekuláló első elmélet mégis a vulkanikusságon alapul. Eszerint elképzelhető, hogy a hegyeket egy “hotspot”, a köpeny mélyéből felbugyborékoló forró kőzetoszlop alakította ki, mint az Észak-Afrikában található Tibesti és Haggar hegységeket. Egyetlen dolog hiányzik az elméletből, a hotspot. A lemezek rekonstrukciójakor a geológusok az elmúlt 100 millió évre visszamenőleg egyetlen ilyesmire utaló jelet sem találtak az Antarktisz ezen területe alatt, márpedig a Gamburcsev nem valószínű, hogy 100 millió évesnél idősebb lenne, máskülönben az időjárás és a jég már lerombolta volna a hegyeket.
A 100 millió év azonban kitolható, véli a Kolumbia Egyetem Lamont-Doherty Föld Obszervatóriumának munkatársa, Michael Studinger, az egyik Gamburcsev-kutató csapat vezetője, ha a Gamburcsevet egy kemény védő kőzetréteg takarja, ami ellenáll az eróziónak. Ilyen a dél-afrikai Leshoto fennsík. Ha a hegység kora elérné a 150 millió évet, akkor már könnyen elképzelhető lenne, hogy egy ma 5500 kilométeres távolságban, az Indiai-óceánban elhelyezkedő hotspot alakította ki a formációt, ami körülbelül 150 millió évvel ezelőtt áthaladhatott az Antarktisz alatt.
Studinger földrengés észlelő állomásokat telepíttet a hegység fölé, az azon áthatoló szeizmikus hullámokból ugyanis következtetni lehet a kőzetek hőmérsékletére. Minél gyorsabban jut át egy hullám, annál alacsonyabb a kőzet hője. Emellett mágneses méréseket is el fognak végezni a területen, mivel a láva könnyen mágnesessé válik, így egy erős negatív vagy pozitív mágneses jel vulkanikus jegyekre utalna, mellyel máris előbbre lépne a hotspot elmélet.
Nem logikus a létezése
Ha mégsem, akkor ott van egy ausztrál geológus, John Veevers 1994-es elmélete, mely szerint a Gamburcsev körülbelül 250 millió évvel ezelőtt keletkezett, amikor az Antarktisz egy hatalmas szuperkontinens, a Pangea része volt, amin kialakulásakor a kontinensek ütközésével olyan hegyláncok jöttek létre, mint az Ural. A hegyvonulatok kialakulásának rezgései eljuthattak az Antarktisz egy szokatlanul képlékeny területéig, ahol kiemelhették a Gamburcsevet. Ezt a mechanizmust nevezik vezetett kompressziónak (far-field compression), ami több mai hegységet jellemez, mint a brazil Pico da Neblina, ami az Andok kialakulásakor fellépő erőhatások nyomán emelkedett ki. A 250 millió esztendővel azonban ugyanaz a probléma, mint a 100 millióval, az erózió ennyi idő alatt bőven legyalult volna egy hegységet.
Az Antarktiszt 15 millió éve borítja jég, a harmadik versenyben levő elmélet szerint ez a vastag jégtakaró a felelős a hegyek kialakulásáért. Ez Martin Siegert, a skóciai Edinburgh Egyetem geológus professzorának nevéhez fűződik. Siegert szerint az egész képződmény egy, az Antarktisz közepén növekedő kis jégmezőként kezdte pályafutását. A jég kidörzsölte a földkérget, vékonyabbá téve azon a ponton, mint a kontinens pereme körül, ennek köszönhetően az Antarktisz úgy nézhet ki mint egy sütőben összeesett sütemény, aminek a behorpadt közepében összegyűlt a cukormáz.
Siegert elmélete szerint a mélyedés alatt a rugalmas litoszféra, a szilárd kéreg és a felső köpeny vékony, közvetlenül a kéreg alatt elhelyezkedő része alkalmazkodott ezekhez a változásokhoz és befelé folyva megtámasztotta a kéreg vékony részeit. Egyes modellek szerint mindez plusz földkéreg gyűrődésekhez vezetett az Antarktisz közepén, ami felfelé nyomva a kérget hegyeket alakított ki. Ezzel az elmélettel az a gond, hogy ilyen mechanizmussal képződött hegységgel még nem találkoztunk a Föld felszínén.
A teória igazolásához Siegert és munkatársai részletes légi radar felmérésre készülnek, feldarabolva a területet egy 20 km2-es négyzetekből álló hálóra, melynek minden egyes tagját rádióhullámokkal letapogatva az eddigieknél sokkal pontosabban körvonalazódik majd előttünk a hegység. Ha a feltérképezés során glaciális formákra, például függővölgyekre bukkannak, az azonnal romba dönti az elméletet, mivel azok csak akkor lehetnek jelen, ha a hegység a jegesedés kezdetén már ott volt a helyén. Ha a jégeróziós elmélet helytállónak bizonyul, akkor egy teljesen új földtani folyamattal gazdagodnánk.
Az év végére az Antarktisz keleti része nyüzsögni fog a kutatócsoportoktól, akik remélhetőleg elég új adatot tudnak majd kinyerni, ahhoz, hogy közös erővel megfejtsék a rejtélyt. Persze az is könnyen előfordulhat, hogy mindhárom elméletet elbukik, ebben az esetben a szakértők kénytelenek lesznek tovább törni a fejüket a hegység kialakulásának egy teljesen új módján.