Kezdjük egy költői kérdéssel: megéri hét évet szánni az életedből egy filmre?
Ha nem érné meg, akkor nem csinálnám. Most persze nagy kérdés, hogy mi az, amikor azt tudom mondani nyugodt szívvel, hogy megéri. Mert – azt hiszem, ez eléggé világos a pályámból – sosem azért készítek valamit, hogy trendi vagy sikeres legyek. A Dolina is, ha úgy vesszük, számomra – egy csodálatos anyagon, iszonyatos munkával, nagyszerű munkatársakkal végzett – rendkívül fontos és rendkívül intenzív lelki-szellemi folyamat volt. Egy dolog jelzésértékkel: ez alatt a hét esztendő alatt egy pillanatot sem éltem meg, amikor a szöveggel történő foglalkozás ne okozott volna nagy örömet. Fantasztikus emberi élményként éltem meg a Bodor Ádámmal (a Dolina alapjául szolgáló Az érsek látogatása című kisregény írója, a film forgatókönyvírója – a szerk.) való találkozást.
Kamondi: nem azért készítek valamit, hogy trendi, vagy sikeres legyek.
Egy irodalmi adaptáció kapcsán felvetődik, mennyi a „késztermékben” az eredeti irodalmi alapanyag, és mennyiben más.
Természetesen nagyon meghatározó. Az, hogy én ebből a kisregényből szerettem volna filmet forgatni, nagyon határozottan az, amiről ez a kisregény nekem szól.
Miről szól?
Arról, hogy a kisember vagy a hétköznapi ember hogyan él a terrorban, hogyan él egy teljesen kiszolgáltatott helyzetben, hogyan módosulnak az emberi kapcsolatai, fordul a személyisége, és devalválódnak az általa hordozott értékek. Hogyan jön létre egy teljesen sajátságos erkölcsi tér – ez talán Bodor esetében a legfontosabb –, ami végzetes rombolást tud okozni. Emberben, társadalomban stb.
Szóval, szabadon kezelhetted Bodor kisregényét?
Igen. Ádám, még ha nem is mondta ki, már az elején azt éreztette velem, semmiképpen nem szeretne egy szimpla szövegátültetést. Erőteljes módon tiltakozott az olyan feldolgozások ellen, amik egy az egyben egész egyszerűen áthelyezték képre, vagy jelenetbe az ő szövegét, lesújtó véleményt formált ezekről. Magyarul „megkövetelte”, pontosabban nem erőszakosan tette, hanem inkább éreztette, neki nagyon határozott igénye, hogy itt születhessen egy Kamondi-film. Szülessen egy újraértelmezése, újrafogalmazása annak, amit ő akart közölni. Mondjuk, szerintem, nagyon nincs is más értelme a dolognak. Mert különben egy középiskolai ismeretterjesztő tananyag szintjére redukálódik az egész. Mindehhez ráadásul rendkívüli nyitottsággal viszonyult, és mivel a forgatókönyvet is ő jegyzi, gyakorlatilag egy mondat sincs, ami ellenére került volna bele. Nem beszélve azokról a változtatásokról vagy kihagyásokról, amiket a regényhez képest eszközöltünk. S mint forgatókönyvíró, az általam a könyvön tett változásokat elfogadta vagy átírta, de mindenképpen tudomása volt róla. Pláne, hogy sokszor jelent meg a forgatáson, látott minden felvett, majd a vágott verziókat, úgyhogy folyamatosan figyelemmel követhette a film alakulását. S hadd tegyek hozzá valami fontosat: a Dolina alapkoncepciója, amivel anno megkerestem, kifejezetten a művészetfelfogása és ars poeticája ellenére való volt.
Célom volt, hogy ezt a történetet kivegyem a kelet-európai miliõbõl.
Mi képezte a különbséget?
Ádám általában sokkal zártabb világokat teremt, ebben a kisregényében szintén, míg én egy nyitottabb, kicsit univerzálisabb, lehet mondani, hogy a térben és időben tágasabb interpretációt akartam létrehozni. Miközben nem feledtem a gyökereket, célom volt, hogy ezt a történetet kivegyem a kelet-európai miliőből. (Ehhez segít a látvány is.) Elsősorban azért, hogy ne csak itt és most lehessen értelmezni – természetesen mi itt és most értelmezzük – hanem mondjon „valamit” a világ másik pontján élő ember számára is. Megengedjen olyan értelmezési lehetőségeket, ahol a terrorban történő létezésnek egy tágas interpretációja jön létre, amibe bele lehet képzelni a múltnak bármelyik pillanatát. De ugyanúgy bele lehetne képzelni a ma létező olyan országokat, ahol a terror van hatalmon. Sőt: benne legyen a jövőnek az állandó fenyegetettsége, miszerint ez bármikor megtörténhet velünk. Akár itt, Magyarországon. A legszűkebb – a legbiztonságosabbnak vélt – környezetünkben. Ha nem figyelünk, ha nem tudunk kiszakadni ebből a szörnyű paradigmából. (A filmszemlén Kamondi azt mondta az akkor tüntetők által “megszállt” Kossuth térről, hogy az például egy kis Dolina – a szerk.)
Vonzódsz a zárt, öntörvényű, nem egyszer miszticizmussal átitatott világokhoz? Több filmedben felbukkannak.
Azt szokták mondogatni, én a magyar filmművészetnek a „misztikus vonalához” tartozom, de valójában egyáltalán nem így érzem. Tény és való, izgat, hogy egyébként valós szereplők, valós szituációkon és történetfordulatokon keresztül miképpen jutnak el egy olyan helyzetbe, ami már a valóság felől nem értelmezhető. Ám ez nem misztikát vagy transzcendenciát jelent, hanem tulajdonképpen a létezésnek logikai úton való megfoghatatlanságát. Igen, eléggé zártak ezek a világok, és igen, úgymond vonzódom hozzájuk – nem véletlen, hogy annyira szeretem Bodornak az összes művét –, mert hiszek abban, hogy egy zárt, önmagán belül, saját törvényeivel működő közösségben (annak történetén keresztül) lehet igazi mélységekbe jutni. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom magának a műnek a fölfejthetőségét, hogy ne lokalizálódjon egy helyre, egyetlen gondolat köré, hanem provokálja a nézőt, és minél tágasabb értelmezési lehetőséget adjon.
A világ természetesen nem megérthetõ.
—-Dolina bárhol, bármikor lehet—-
Ez azt is jelenti, hogy mindenütt zárt önkörök működnek, egymástól függetlenül, egymással nem lépve kapcsolatra? Ergo: a világ nem megérthető?
Igen, igen. A világ természetesen nem megérthető, közhely, hogy számtalan értelmezésre ad lehetőséget, ennek ellenére az ember mindig arra vágyott – és vágyik –, hogy különböző koherens rendszereket építsen, amikben mindent lehet értelmezni. Ami egyúttal hatalmas segítség jelenthet az egyénnek, hogy úgy érezze, vagy azzal az illúzióval tudjon élni, hogy minden a helyén van, mindent a helyére lehet tenni, és ha bizonyos szabályoknak megfelel, akkor nem fog késlekedni a várva várt földi vagy túlvilági boldogság. Persze ez is egy hiábavalóság, csak nehéz szembenézni a lét értelmetlenségével. Sosem tudtunk, talán nem is lehet illúziók, vélt vagy valós célok nélkül élni. Ez az emberi jelenség gyönyörű paradoxona.
A zártságból a férfi a nő által – a nő a férfi által – talán mégiscsak kitörhet, megváltást nyerhet. Erről tanúskodhat a Dolina angyalai című különleges művészeti rendezvény is, amikor filmes, színházi és zenei eszközökkel az elmúlt tizenhét esztendőd három meghatározó filmje és három meghatározó női főszereplője – a Halálutak és angyalok című filmedből Eszenyi Enikő, Az alkimista és a szűz kapcsán Ónodi Eszter, a Dolinából Molnár Piroska – vall (többek között) a hozzád fűződő viszonyáról.
A mély, tartalmas emberi kapcsolat lehet megváltás. Egy nő-férfi viszony éppúgy, mint egy barátság, vagy egy szülő–gyerek-nexus.
A semmiből építettétek fel Bogdanski Dolinát. Embert próbáló feladat. Miért volt erre szükség?
Mint ahogy a koncepciót említettem, hogy ezt a várost, ezt a történetet bárhová el tudd helyezni a térképen, vagy éppen ellenkezőleg, hogy ne tudd elhelyezni, ne tudd belokalizálni, hanem azt érezd, hogy bárhol lehet, bárhol lehetett, vagy bárhol lehet még a jövőben. Ehhez egy olyan látványvilágot kellett megteremteni, ami ezt megengedi. Ezért keveredik a rengeteg stílus, a mexikói templomtól kezdve a Bauhaus-házon át a magyar szecessziós épületig. Szerintem koherensen, szellemesen összerakva. Nem az eklektika a lényeg, hanem a szerves koherencia, hogy ezáltal valóságosnak érezzük az egészet. Emiatt jelentett iszonyú sok munkát, hiszen a poharaktól, a ruháktól kezdve a bútorokon, a járműveken át a házakig mindent olyan módon kellett megvalósítani – és erre tényleg három év kellett –, hogy semmi se mondjon ellent egymásnak. S ugyanakkor mégis nagyon sokszínű legyen.
És a szereplőket ehhez a környezethez könnyen megtaláltad?
Azt nem mondhatnám. Szintén legalább három, három és fél évet vett igénybe a casting. Az volt a filmünknek a nagyon nagy szerencséje, hogy a Molnár Piroskát az elején megtaláltuk. A második vagy a harmadik próbafelvételen közöltem vele, hogy ő Colentina Dunka (a női főszereplő – a szerk.). Egyrészt bravúros, őrületesen gazdag színészi tárházzal rendelkezik ahhoz, hogy hatalmas erővel (és kellő humorral) megformáljon egy ilyen figurát. Tényleg a kisujjában van mindenféle fortély és taktika, aljasság és számítás, ami az elmúlt ötven évben kellett a napi túléléshez. Másrészt nagy súllyal esett a latba, hogy életre tudta kelteni Bodor szövegét, ami nem egy hétköznapi dialógusfajta, így a világon nem beszélnek, ahogy a szereplők beszélnek a filmben, igaz, a különös nyelven megfogalmazott párbeszédek mögött mindig egy kézzelfogható emberi szituáció húzódik meg, ami viszont nagyon könnyen játszható. Amikor kiválasztottuk Piroskát, gyakorlatilag az én helyzetem is könnyebb lett, mert minden színészt hozzá mértünk. Lett egy mérce, ami alapján válogattunk. Egyébként nemrégiben kaptam egy levelet egy nézőtől, aki Anna Magnanihoz hasonlítja Piroskát. A Róma nyílt város kapcsán mondta Fellini róla, hogy ő maga Róma. Valóban, vannak ilyen nagy színészek, főleg nők, akik képesek arra, hogy egy várost megtestesítsenek. Bogdanski Dolina Molnár Piroska.
Bogdanski Dolina Molnár Piroska.
Nem tartasz attól, hogy esetleg úgy jár a Dolina, mint a Kísértések, eltűnik magyar filmforgalmazásban? Bekerül művészmozi-hálózatba, vetítik pár kópiával, aztán hamar lekerül a műsorról?
Hát ez fog történni. A Kísértéseknél azért számos hibát vétettünk a forgalmazáskor. Például hirtelenül, előkészítés nélkül mutattuk be. Bízom benne, most jobban állunk, de tény, a Dolina három-négy kópiával fog kijönni.
Talán még korai, de töröd a fejed következő filmen?
Nem, nem korai. Igen, van két tervem, egy nagyobb szabású is, ami felkeltette több komoly német partner érdeklődését, nem titok, ez Robert Musilnak A tulajdonságok nélküli ember című nagyregénye. Három éve megvettük a jogait, azóta dolgozok rajta, nagyobb falat, mint a Dolina. Most azonban egy „behatárolható” magyar kamarafilmet szeretnék forgatni, ami két nőről és egy férfiról szól. A forgatókönyvön Lőrinczy Attila nevű íróbarátommal már dolgozunk.
