A negyedik napon végre feljutottunk az Empire State Building tetejére. Samir nevű országos cimboránkkal (Kati egyik újdonsült ismerőse, akivel a dallas-i Lay’s chipses agytágításon ismerkedett meg), egyben helybéli útikalauzunkkal eltöltött remek este után adtunk magunknak némi regenerálódási időt délelőttre.
Dél körül indultunk el, majd hamar sietősre fogtuk, mert remek napos idő volt, és a levegő is szárazabb volt, így pára sem zavarta a kilátást. Háromnegyed óra sorban állással feljutottunk, ami elég jó időnek számít, hallva mások 1-2 órás sorban állásairól. A látvány tényleg leírhatatlan.
Hangulatos kerületek – SoHo és Tribeca
Az Empire utan Manhattannek a Central Parktól délre fekvő kerületei közül azokat néztük meg, amelyekben alig van felhőkarcoló. Mind a SoHo, mind a Tribeca rövidítés, az egyik jelentése “a Houston utcától délre”, a másiké pedig “a Canal utca alatti háromszög”. Két nagyon hangulatos kis kerület, szűkebb utcákkal, régi házakkal. A déli peremükön amolyan államigazgatási negyed van, bíróság, városháza, rendőrség, meg valami katonai akadémia, mindegyik XIX. századi épületben.
Közben már elkezdett szemerkélni az eső, de azért mentünk tovább, hiszen ez még korántsem volt az igazi része a SoHonak. Spirál alakban haladtunk négy, csücskeikkel szomszédos kerületben, Chinatown, Little Italy, meg ugye SoHo es Tribeca. Tényleg jellegzetesen megváltozik az utcák hangulata egy-egy sarkon. Egyszer még ferdeszeműek zsúfolt kirakodóvásárai között próbálod átpréselni magad, majd hirtelen minden elcsendesedik, és máris olasz cukrászdák teraszai mellett találjuk magunkat.
Utána a sarkon befordulva a tűzlépcsők erdői érdemelnek figyelmet, és az utca végén már az öntöttvas homlokzatú műemléképületek kezdődnek, művészeti galériákkal, divatboltokkal, európai jellegű kiskereskedésekkel. A kínai negyed sarkán láttam egy “Még egy esély” nevű óvadékügynökséget, de egyébként semmi nem utalt arra, hogy itt előfordulna bármi hacacáré. Talán éjjel, de ezt is nehezen hiszem.
Jó sokat sétáltunk, egészen este kilencig, a SoHo-tól egészen a 14. utcáig. Nagy örömmel fedeztem fel egy Pier1 boltot. A Pier1 tulajdonképpen a gyarmati IKEA, vagyis mindenféle fiatalos lakberendezési tömegáru, csak éppen a keleti bahiás stílusban. Van itt patikusasztalka, füstölő meg perzsamintás puff – vicces, hogy a bolhapiaci ódon hangulatot sorozatgyártásban is lehet produkálni.
Central Park – a város tüdeje
A Central Park amúgy önmagában nem lenne extrább mint a Margitsziget vagy a Népliget. Ami különlegessé teszi az az, hogy az egész 800-szor 4200 méteres téglalapot mesterségesen hozták létre a XIX. században! Idehozták a földet, a köveket, a fákat, a bokrot, talán még a mókusok is importból vannak mogyoróstul. Jó pár évig kubikolt egy csomó ember, hogy meglegyen a tüdeje a városnak. Pedig akkor még sehol sem voltak a felhőkarcolók! És furcsa mód, az elmúlt 150 évben senkinek sem jutott eszébe, hogy a közepére építse a kis kastélyát, vagy a sarkából csípjen le egy keveset egy lakóparknak. Pedig valószínűleg lenne rá vevő, elég értékes Manhattanben minden földterület. De a közfelháborodás elég durva lenne, még ha a papírokat el is tudná intézni valaki.
Egy egészen más parkocska beépítése kapcsán az egész Columbia Egyetem kifeküdt a park gyepére, pedig ráadásul az épület éppen nekik lehetett volna tornaterem, de ők mégis inkább a növények javára döntöttek. Úgy tűnik tehát, az önkorlátozás és a közjó érdeke még a kapitalizmusban sem ismeretlen fogalom.
A Central Park egyébként szép, dimbes-dombos, mókusok rohangálnak mindenfelé, sokan sportolnak, bár az furcsa volt, hogy a nagy teniszklubban a pályák között alig van másfél méter, egy szélre érkező labdánál simán átmehet az ember a szomszéd pályára haverkodni.
A Central Parkba egyetlen komolyabb épület lóg be, de ezt mindenki elnézi neki, mert ez a Metropolitan Múzeum. Irtózatosan nagy, rengeteg állandó kiállítással. Három órát töltöttünk el, és korántsem láttuk felét sem. Bőséges a kinálat XVIII-XIX. századi bútorokból, több teremnyi komplett szobabelső látható, és az utolsó kandalló piszkavasig minden eredeti.
Egyiptomi és távol-keleti kiállításuk is nagy kiterjedesű, de igazából nem tűnik különösebben értékesnek, a britek után már csak a másodvonalbeli cuccokat tudták “elcsórni”. Az igyekezet persze bámulatos, hiszen komplett templomot meg kőszarkofágokat telepítettek át ide. Van sok festmény, a modernek között jó pár híres darab is. Nagyon tetszett a hangszerkiállitásuk, mindenféle keleti meg afrikai csörömpölési eszköz, furcsa ázsiai pengetős izék, és egy óriás orgona. Meg fegyverek, középkori szobrok, Versailles körképe a falra festve egy szobában, szóval sok szép holmi.
Segít, ha otthon vagyunk amerikai filmekben…
Este ismét Samirékkal futottunk össze, ezúttal két iskolatársa (Andrew es Mike) és két lányismerősük (Samantha meg nemtomki) is csatlakozott hozzánk. A “nemtomki” nevű lánynak azért nem tudom a nevét, mert egészen gyorsan elneveztem Sarah Jessica Parkernek, és onnantól kezdve mindenki ezt a nevet használta. Amellett, hogy kicsit tényleg hasonlított a színésznőre, további indok volt az elkeresztelésére, hogy Cosmopolitan koktélt ivott.
Amúgy az Andrew nevű figura roppant jó beszélgetőpartnernek bizonyult. A Columbián katonai történelmet tanul, ezért az HBO-n futó Elit alakulat közös felidézése, valamint Mel Gibson Hazafi (The Patriot) és a Rettenthetetlen (Braveheart) című filmjeiben fellelhető történelmi valótlanságok taglalása jó közös témának bizonyult. (Ugye-ugye, megérte annak idején fellapozni az Emberiség krónikáját, hogy valójában ki is a félig kék arccal rohangászó William Wallace.)
Egyébként általában is jellemző, hogy filmes, musicales, meg úgy általában eredendően amerikai témában szerzett ismeretekkel lehet a legjobban társalogni a jenkikkel, mert maguktól kevés igazi érdeklődést mutatnak dolgaink iránt. Nyugtázzák, hogy budapestiek vagyunk, de ezzel kapcsolatosan semmi egyéb kérdés nem fogalmazódik meg bennük.
Riverside park Meg Ryan szellemében
Pénteken a Riverside park volt a célpont, ezen belül is két újabb filmes helyszín becserkészése. A Szerelem hálójában című filmben több valós helyszín is szerepelt, kedves romantikus környezetet adott ez a negyed a filmhez. A Riverside park Tom Hanks és Meg Ryan végső nagy egymásra találásának helyszíne, pár utcával lejjebb pedig megtalálható az a kávézó, ahol úgy randiznak véletlenül, hogy még nem tudják egymásról, hogy a neten is egymással ismerkednek. Ez a Cafe Lalo, szinte zarándokhelynek tekinthető, tömve volt emberekkel, és jó pár turista derült ábrázattal fotózgatta a bejáratot.
Ez a negyed holland és angol vonásokat mutat, tipikus európai portákkal, 2-3 lepcső vezet fel kőkorlátok között a szépen díszített bejárati ajtóhoz. 2-3 szintes házak váltakoznak hosszú utcákon át. Elegáns és nyugis környék. A fő észak-déli irányú utcája, az Amsterdam sugárút már forgalmasabb, de meglepően sok a virágüzlet és a kiskereskedés.
Eljutottunk a Lincoln Centerhez, ez egy elég kiterjedt kulturális központ, itt van páldául a Metropolitan Operaház, több kiállítóterem, és szabadtéri koncertnek is jut hely. Még otthon letöltöttem a Lincoln Center kültéri programjait, így előre tudtuk, hogy este érdemes lesz visszamenni a Flamenco estre. De ekkor még csak délután 3 volt, úgyhogy mentünk tovább.
Van-e Fülke a Times Square-en?
Kilyukadtunk a Times Square-re, ahol kötelező programként lecsekkoltam, hogy a Broadway, a 8. sugárút és az 53. meg 54. utca környékén van-e bárhol zárható telefonfülke. Itt játszódik ugyanis a Fülke cimű lebilincselő akciófilm. Sajnos semmi ilyesmit nem leltem, de még csak a boltok se hasonlítanak.
Elmentünk egy fotógalériába, amit a Capa testvérek alapítottak, de érdekes mód csak 2-3 rövid kiállitás volt, bár azok érdekesek voltak. Kubáról elég jó képeket láttunk, örülök, hogy nem oda mentem nyaralni, hanem ide. Bár a szállás sokban emlékeztet Kubára… A fotókiállítás után bementünk a nagy Közkönyvtárba, hatalmas régi épület, nagyon díszes, a nagy olvasóterme akkora, mint a Parlamentünkben az ülésterem. Hosszú sorokban olvasóasztalok, és szinte mindneki előtt laptop is van a jegyzeteléshez. Vissza a Times Square-re.
Volt a téren egy kigyúrt muki egy szál alsógatyában, cowboy-kalapban gitárral: ő abból él, hogy az MTV főhadiszállása előtti kis járdaszigeten fotózkodik a turistákkal (többnyire középkorú nőkkel) pénzért. Kicsit arrébb láttunk egy hajléktalan kéregetőt, neki csak ennyi állt a tábláján: “Nicole Kidman nem akar velem randizni, mert csóró vagyok, adj pénzt”. A Times Square közepén egyébként van egy jegyiroda, a “TCKTS” (kiejtve ‘tikic’, vagyis ‘jegyek’). Itt mindennap adott időben lehet vásárolni az aznap esti Broadway darabokra last minute jegyeket. Persze későbbi időpontra is lehet, de az extra, az mégis az esti jegyosztás. Egyáltalán nincs nagy tülekedés, érdemes lenne ilyet otthon is létrehozni, hiszen az ember sokszor nem tudja előre egy hónapra, hogyan fog ráérni, és nem mindenkinek van összeköttetése a jegyüzér nyanyákkal. 
A Guggenheim Múzeum és kretén illemhelyei
Guggenheim Múzeum: az aztán egy érdekes hely, meg kell hagyni. Az épület a Central Park keleti határoló utcáján van, amit Museum Mile-nak is hívnak, hiszen minden sarkon van valami múzeumféle. Az épület a modern festészetnek ad otthont, illetve egy-két szobor is van. Maga az épület is meglehetősen modern, hiszen a hatszintes házban egyetlen lépcsőnyi megszakítás nélkül lehet mászkálni gyalog, folyamatosan lejtő szerpentin az egész.
A múzeum WC-je talán a legkreténebb, amit életemben láttam. Minden emeleten van női is meg férfi is, a főfolyosóról nyílik. Nagy bátran lép oda az ember, hogy feltépje az ajtaját, de zárva. Megy tovább, nézi a másikat, az is zárva, de lehet hallani, hogy mögötte van tevés-vevés. Ugyanis nem az van, hogy előtér, mosdó, bent 2-3 kis fülke… mint ahogy azt egy középülettől elvárná az ember. Hanem az ajtón túl rögtön a klotyó van, ráadásul a csöppnyi mosdó olyan, hogy ha odaáll az ember, akkor rögtön beindul mögötte a kézszárító. Halál béna.
Persze az épület nem erről nevezetes igazán, hanem a képekről. Sajnos nekem sosem sikerült igazán komoly szellemi értelmet lelnem az absztrakt modern festészetben, de azért jókat tudok derülni egy-egy rendetlenül felvitt girbegurba vonalból álló katyvasznál, amiről az alkotó azt állítja, hogy “behavazott vasútállomás Novoszibirszk külsőn”. A legjobb egy sárga alapon piros négyzetet ábrázoló kép volt (persze legalább másfél méter átmérőjű vásznon), a festmény címe valami ilyesmi, hogy “parasztasszony vizuális esszenciája”. Esküszöm. Vannak persze Picassok, Chagallok, amelyek híresek, és az ember úgy nézi őket, hogy nahát, ezt már láttam valahol. De ezek nem is olyan megveszekedetten érthetetlen alkotások.
A Guggenheimből elmentünk a körülbelül egy saroknyira lévő Design Múzeumba, ami Carnegie bácsi egyik villája, és érdekes mód leginkább festmény van benne és csak egy-két 3D-s alkotás. Az épület érdekesebb, mint a kiállítás. Innen egy köpésnyire van az igazi Design Múzeum, a Cooper-Hewitt, ahol aztán tényleg mindenféle fura formájú használati tárgy, játék meg modern installációk vannak. Ez az a fajta hely, ahol az általában ötlettelen ajandékbolt is halál érdekes, és érdemes ott is mindent megfogdosni, ugyanis nemcsak poló, bögre meg radír van, hanem sok minden más is.
Vicces találkozás honfitársainkkal
Hazafelé tartottam egyedül, és magyar szóra lettem figyelmes, de csak akkor tudtam beazonosítani a forrását, mikor már a hotelünk felé gyalogoltam. Egy fiatal párocska jött mögöttem, ők voltak azok. Jó sok elegáns bevásárlószatyorral lépegettek, és egész véletlenül ők is a szállónkba jöttek be. Ha nem szólaltak volna meg, akkor is beazonosítottam volna őket, hiszen csak kelet-európai annyira sznob, hogy ilyen szutyok helyet is bevállal szállásnak, miközben Prada cipőre vadászik…
A lift előtt értek utól, rájuk köszöntem, hogy “Sziasztok”, erre nagyon furán néztek, a fickó annyit motyogott angolul, hogy “kösz, de csak az elsőre megyünk”, és furcsán eloldalogtak. Ahogy lépegettek felfelé hallottam, hogy nagy a dilemma, hogy mit is mondtam, a csaj azon a véleményen volt, hogy “de hát magyarul beszélt!”, a srác meg csak dörmögött, hogy “dehogy, csak úgy hallottad…”
Búcsú New Yorktól – óriáskoktéllal és Sinatrával 
Amikor utolsó este kimentünk a Rockefeller Centerhez egy utolsó pohár valamire Katival, akkor a 100 százalékos páratartalom 120 százalékosra nőtt. Szó szerint hódara csapódott ki a levegőben. Nem volt kézzelfogható az eső, de mindenhonnan csapódtak a kis vízcseppek. Nem volt kellemetlen, nem ázásnak nevezném, hanem olyan, mint mikor a virágspriccelővel az embert pofánlövik.
Jó volt még egy utolsót üldögélni New York egyik legszebb terén, ráadásul két akkora koktél társaságában, amit ha otthon adna ki a kezéből egy bármixerfiú, akkor a csehó tulajdonosa azonnal levonna a fizetéséből. Otthon a lottósorsolás megy akkora gömbben, amekkorában ezek a koktélok voltak. Néztük körülöttünk a turistákat, és értekeltük az utat. Mindketten 7-8-ast adtunk (10 pontból) a kirandulásra. Levonás járt az időjárásért és a szállásért.
Az utolsó nap egyébként már azt figyeltük meg, hogy fejből nyomjuk a metrómegállók nevét, és már apróbb trükköket is tudtunk, hogy például mikor érdemes az expresszre átpattanni egy megállónál. Nem beszélve arról, hogy a helyiek némelyikénél, esküszöm, jobban beszélek angolul, és még talán az amerikai történelemről és kultúráról is többet tudok. Álljon itt egy kis történet ennek érzékeltetésére.
A Rockefeller Centernél eltöltött kellemes este közben klasszikus amerikai zene ment, Frank Sinatra, Tony Bennett, Pat Boone, stb. Hazafelé be is ugrottunk egy szuvenírshopba (minden mindenkor nyitva van egyébként), és kérdeztem az indiai boltostól, hogy van-e esetleg valamilyen válogatás CD-je a fent említett uraktól. A beszélgetés az alábbiak szerint zajlott:
– Nincs véletlenül válogatás CD-je Tony Bennett es Frank Sinatra ismertebb számaival?
– Kicsodák?
– Sinatra meg Tony Bennett.
– Tony Blair?
– Nem, Bennett, Tony Bennett. Meg a Sinatra.
– Hát van itt egy Tony-s… (erre rámutat egy musical-es CD-re, amin van egy nagy csillag, ráírva, hogy “3-szoros Tony-díjas Broadway musical”).
– Nem – mondom – ez a Tony Award, amiről én beszélek, az egy énekes, Tony Bennett.
Végül hagytuk a dolgot. 
Mérlegen egy hét New York
A népek olvasztótégelye sokszor nem tűnik másnak, mint egy óriási vendégmunkás kikötővárosnak. Persze az egyhetes kirándulás során szerzett tapasztalatokkal még bőven messze állunk attól, hogy polgártárssá avassanak, de mindenesetre nem nehéz megszokni Manhattant. Szigorúan nem New Yorkot írtam hiszen az még másik három területet is magában foglal Manhattanen kívül, úgymint Bronx, Queens, Brooklyn. Ráadásul Harlemben még nem is voltunk, pedig az sem életveszélyes.
Összefoglalva, nagyon tanulságos látogatás volt. Szállásfoglalásnál persze fenntartásokkal kell kezelni az interneten közölteket, de azért a fő szempont egyébként nem a kényelem, hanem a megközelíthetőség es a környék biztonságossága volt. A város ugyan drága, de korántsem annyira, mint azt mondják. Egy 20 dolláros heti metrójeggyel 5 budapestnyi térség járható be keresztbe-kasul.
Minden sarkon található olyan étterem, ahol 2-3 ezer forintért per kopf rendesen lehet ebédelni vagy vacsorázni. A nevezetességek belépői olcsóbbak például, mint Londonban, és a diákjegy 30-40 százalékot jelent. A legnagyobb tétel mindenképpen a repülőjegy, ott viszont érdemes a listaáras ajánlatok mellett telefonos körbekérdezést is megejteni, így kis szerencsével már százezer forintra is leszorítható egy oda-vissza jegy ára, biztosítás és reptéri illetékek nélkül. Bőséges a látnivaló, de az idegenvezetős, háztól házig panoramabuszozást el kell felejteni, erre ez a város alkalmatlan.
