 |
Roppant időszerűvé vált napjainkban annak felmérése, milyen szellemi poggyászt viszünk magunkkal az Európai Unióba. Ilyentájt sokan hangsúlyozzák a nemzeti büszkeség jelentőségét, még azok az újdonsült politikusok is, akik úgy vélik: velük kezdődik a történelem. Sajátos helyzetben vannak a jól képzett ifjú menedzserek is, akik szakmájuk hagyományairól vajmi keveset tudnak. A szomorú helyzet: közgazdász-generációk nőttek fel anélkül, hogy érdemleges ismereteket szerezhettek volna a magyar gondolkodástörténetről. Az eszmetörténet hosszú ideig mostohagyerek volt mind az oktatásban, mind a kutatásban, s ezért hatalmas kincsek maradtak rejtve – kis túlzással – mindmostanáig.
Ezt a hiányt kívánja pótolni rendkívül eredményesen a Bekker Zsuzsa szerkesztésében – és jó néhány illusztris munkatársának közreműködésével – készült Magyar közgazdasági gondolkodás című rendkívül fontos munka. Ez a különösen hasznos, szép kiállítású, példamutató tipográfiával büszkélkedő, tartalmas kézikönyv valódi kincsesbánya lehet azoknak, akik a hazai gazdaságelmélet művelőivel és műveivel megismerkedni szándékoznak.
KORSZAKOK. Könyvünk a hazai közgazdasági gondolkodást hat korszakra tagoltan tárgyalja: minden fejezet élén szerfelett tartalmas összefoglaló tanulmányt találunk, ezt követik az adott időszak közgazdászainak, politikai, közéleti személyiségeinek gazdasági írásaiból gondosan válogatott, jellegzetes szemelvényei, az első 1583-ból, az utolsó 1947-ből, ezután következnek a szerzőket bemutató arcélek és a bibliográfia. (Közbevetőleg: az egyetemes közgazdasági gondolkodást bemutató hasonló felépítésű, értékes kötet Alapművek, alapirányzatok címmel két éve jelent meg, lásd Figyelő, 2000/41. szám.) Nem hagyhatjuk említés nélkül a szerkesztő(k), szerzők hozzáértését, alaposságát.
Az érdemi értékelésre nyilvánvalóan nincs helyünk, így mondandónkat legfeljebb néhány megjegyzésre korlátozhatjuk. Mindenekelőtt azt hangsúlyozzuk, hogy a kötetben közölt szemelvények – szerzőikről nem is szólva – olyan lappangó kincseket tárnak fel, amelyekre büszkék lehetünk. E szövegek azzal a tanulsággal is szolgálnak, hogy nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, és számos újnak, eredetinek vélt nézet, gondolat immáron hosszú múltra tekinthet vissza. Hozzuk fel példának a ma gyakran emlegetett „tudásalapú társadalmat”. Idézzük Széchenyi Istvánt, aki a gazdaság forrásáról így ír: „Munka a nemzeti gazdaság talpköve… holott nem a munka, hanem az ész a nemzeti gazdaság talpköve.” Wesselényi Miklós pedig úgy véli: „Munka lelki erővel szövetkezvén szüli a míveltséget, a polgári társaság csinosodását, s egész jólétét.” A „közgazdasági gondolkodás aranykorában”, a reformkorban maradva említsük meg még Széchenyinek azt a megállapítását is, hogy „a jog eltörléséből vagy feladásából származó haszon sokkal többet ér, mint a (már úgyis idejét haladott) jognak leírása”. Ez a tétel voltaképpen megfelel a közgazdaság-tudományban ma gyakran használt „feláldozott haszon elvének”. Erre az időszakra tehető a gazdasági voluntarizmus első megjelenése is, amikor „a közélet szereplőinek többsége elhitte, hogy a gazdaságot kényük, kedvük szerint igazgatni, mesterséges szabályoknak alávetni lehet”.
Térjünk most át a XIX. század végére, amikor „a közgazdasági eszmék befogadásával egyidejűleg… a nyugat-európai társadalmi életvezetési eszmék is tömegesen átkerültek nemzeti tudatunkba” (Bekker Zsuzsa). E kor legnagyobb hatású személyisége Kautz Gyula (1829-1909), a közgazdasági eszmetörténet megalapítója, fő műve máig idézett nemzetközi jelentőségű alkotás, tankönyvein közgazdászok generációi nőttek fel. „Ő az, aki a magyar közgazdaságtudományt bekapcsolja az európai eszmerendszerbe” – írja róla az 1848-ban született neves kortárs, tanítvány, majd kolléga Földes Béla, aki politikus, képviselő is volt, hét évtizedig folytatta kutatásait, s négy évtizeden át nevelte a magyar közgazdászokat. A Navratil Ákos által „kiváló ethikus közgazdásznak” nevezett tudós itt közölt A trianoni békeparancs hatása a magyar közgazdaságtanra című ma is aktuális cikkében olvassuk: „A trianoni parancs olyan pénzügyi terheket rótt az országra, amelyek az elviselhetetlenségig kegyetlenek.” sorsok. Keményen bírálja még Trianont Fellner Frigyes is, a magyar nemzeti vagyon- és jövedelemszámítások nemzetközileg elismert megalapítója, akinek 1917-ben a király
NEMESSÉGET ADOMÁNYOZOTT. Azonban az ő sorsuk is példázza, hogy a magyar történelem kataklizmái (micsoda eufemizmus!) nem hagyták érintetlenül a hazai elmélettörténet művelőit sem. A honfiúi érzület ugyanis nem volt elegendő még az életben maradáshoz sem. Földes Béla 97 éves korában a pesti gettóban éhen halt, Fellner Frigyes pedig Mauthausenben fejezte be földi pályafutását. A múlt század harmincas éveiben publikálni kezdő „nagy generáció” tagjai, mint Balogh Tamás, Fellner Vilmos, Káldor Miklós, Scitovsky Tibor, Wald Abrahám, Neumann János – talán már a jövőbe is látva – külföldön szereztek nemzetközi hírnevet. A második világháború után pedig az itthon maradt, nagyszerű polgári tudósokra köszöntött rossz világ. Ám őszinte örömünkre éppen az a könyv bizonyítja: szép lassan sok minden a helyére kerül, és ezáltal a hazai közgazdasági elmélet jelentős értékei (is) mindnyájunk közkincsévé válnak.
