A csatlakozási tárgyalások végjátéka – Berlin alatt az ég

Pontosan egy évvel ezelőtt Juhász Endre magyar főtárgyaló a Figyelőnek úgy modellezte a csatlakozási tárgyalások általa elképzelt végjátékát, hogy az utolsó felvonásra már csak a végleges számoknak hagynak ki helyet a szövegben. A tárgyalásokat a kezdetektől vezető diplomatának igaza lett: a több mint négyéves folyamat záróakkordjának számító koppenhágai uniós csúcson kevés kivételtől eltekintve csak az üresen hagyott költségvetési rubrikákat kell kitölteni.

KERETEK. Bár az Európai Unió (EU) soros dán elnöksége Koppenhágában már csak koccintani szeretett volna a csatlakozó államok vezetőivel, igazából senki nem hihette komolyan, hogy egy ilyen horderejű ügyben nem tartanak ki az utolsó percig a tárgyalások. Egyes tagjelöltek, köztük Magyarország részéről tapasztalható szívós kitartásnak csak egyik kézenfekvő oka saját belső közvéleményük meggyőzése, illetve a mindig ugrásra kész ellenzék leszerelése. A költségvetési kérdésekről folytatott alkudozást mindvégig meghatározta, hogy az adott korlátokon – az 1999-es berlini költségvetési kereteken – belül az EU-nak mindig is több pénze maradt, mint amennyit hajlandó volt szétosztani a jövendőbeli tagok között.

A zsebükben való turkálást megelőzendő, a tizenötök állam- és kormányfői október végén Brüsszelben 2,5 milliárd euróval tovább csökkentették a pénzügyi csomagot, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy nagyobb mozgásterük legyen a tárgyalások befejező szakaszában. A dán diplomácia által kidolgozott, de hivatalos EU-szintre egészen Koppenhágáig nem emelkedett kompromisszumos javaslat összesen 1,3 milliárd eurót ad vissza különböző támogatások formájában (egyszeri költségvetési visszatérítés, Schengen-alap, nukleáris biztonság) a 10 országnak, ami alig több mint a fele a Brüsszelben „elvett” összegnek. Ezt a napokban további 300 millió euróval megfejelték, hogy „befogják a száját” annak a négy országnak (Csehország, Ciprus, Málta és Szlovénia), amely költségvetési szempontból a legkevesebbet profitál az uniós tagságból. Így is marad még 900 millió euró a brüsszeli megtakarításból, no meg az a további 1,3 milliárd euró, amivel az Európai Bizottság aláment a misztikus berlini plafonnak, amikor az idén januárban kidolgozta a bővítés finanszírozására vonatkozó javaslatát.

Koppenhágában ezek szerint még 2,2 milliárd euró lapul majd az EU zsebében, amiből brüsszeli források szerint 1,0-1,2 milliárd eurót talán hajlandóak lesznek átengedni a jövendőbeli tagoknak. Ezért az összegért azonban még ütni kell a vasat a dán fővárosban, mert a tizenötök önszántukból nem fognak több pénzt felajánlani. Brüsszelben mindenesetre jól értesült források tudni vélik, hogy az alku kulcsfigurája, Gerhard Schröder német kancellár éppen azért zárt ki bármilyen megegyezést külügyminiszteri szinten Koppenhága előtt a dán csomagról, mert nem akar kétszer fizetni. Schröder jól ismeri a régi bölcseletet, miszerint „kétszer ad, ki gyorsan ad”. Egy idejekorán tett gesztustól egyes tagjelöltek – különösen a gyakran telhetetlennek tekintett Varsó – csak vérszemet kapnának.

ÚJABB AJÁNLATOK. Uniós diplomaták tudni vélik, hogy a koppenhágai csúcs forgatókönyve is lényegében a fent felvázolt alaphelyzetet tükrözi majd, a színpadias jeleneteket sem nélkülözve. Az Európai Tanács ülésének első napján Anders Fogh Rasmussen dán kormányfő első körben kollégáit próbálja majd rávenni az elnökség javaslatainak elfogadására. Rasmussen ezután pénteken négyszemközt a 10 tagjelölt ország vezetőjét fogja vallatóra, és állítólag nem érné meglepetésként, ha némelyikük további engedményeket követelne. Ezután vissza a tizenötökhöz, akik az idő szorítása alatt eldönthetnék, hogy még mennyi pénzt ér meg nekik a bővítés. Az esetleges újabb ajánlatot immár tényleg véglegesként tárnák a jelöltek elé.

Brüsszeli körökben általános az a vélemény, hogy országspecifikus kívánságok teljesítésére már nem nagyon lesz lehetőség. Ezért a legvalószínűbb megoldás az lehet, hogy a költségvetési mérleg javítását szolgáló többletpénzt ajánlanak fel a jövendőbeli tagoknak. Ez már csak azért is elképzelhető, mert a keménykedő tagjelöltek (Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovénia) részéről a legtöbb reklamáció éppen a 2004. utáni két év költségvetési helyzetére vonatkozik. A magyar diplomácia hivatalosan a közösségi jogszabályok (acquis) és a dán javaslat alapján az országnak járó összegek közötti százalékos különbség egy részét szeretné kárpótlásként megkapni, cserébe azért, hogy 2005-től 100 százalékos hozzájárulást fizet az unió költségvetésébe. Ezt az igényt részben vagy egészében egy újabb – a 2005-ös és 2006-os év mérlegének javítását szolgáló – kompenzáció is kielégíthetné.

Ha az EU kész lesz több pénzt bedobni, a közvetlen agrártámogatások kiinduló mértékének növeléséről is könnyebben le lehet mondani, miként azt számos jel szerint a visegrádi négyek közötti megállapodástól visszatáncolva Lengyelország már meg is tette. A keserű agrárpilula lenyelését az is megkönnyítheti, hogy a dán elnökség kész belemenni, hogy a gazdáknak járó közvetlen kifizetéseket 2004-ben 45, a rá következő két évben pedig 50, illetve 55 százalékig nemzeti költségvetésből, de uniós vidékfejlesztési források felhasználásával is ki lehessen egészíteni. A farmerek így gyakorlatilag az uniós szabályok alapján járó direkt támogatási szint 25 százaléka helyett már első évben 45 százalékot kaphatnának, más kérdés, hogy a kiegészítés az állami költségvetés kiadásait növelné. A szlovén farmerek viszont rögtön partiban lennének uniós kollégáikkal, mivel ellenkező esetben csökkenne a jövedelmük a csatlakozást megelőző helyzethez képest.

ÁTMENET. Az alku a közvetlen jövedelemtámogatásokra vonatkozó 9 éves átmeneti időszak de facto lerövidítésére is nyitva hagyná a lehetőséget, többek között a mezőgazdasági reform lebegtetésével, amely egy WTO-megállapodás keretében idővel elvezethet a kereskedelemtorzítónak tekintett jövedelemtámogatás fokozatos lefaragásához a jelenlegi tagállamok esetében.

A közvetlen kifizetések és az általános költségvetési mérleg kivételével Medgyessy Péter miniszterelnök lényegében nem visz más poggyászt Koppenhágába. A termelési kvóták ügyében készen áll a megállapodás. Általános trendként elmondható: a tagjelöltek kivétel nélkül lemondtak arról, hogy igényeiket a jövőbeni termelés várható szintjéhez igazítsák. Az unió cserébe számos esetben kész volt a valós termelési szinteket meghaladó kvótákat megítélni az újonnan csatlakozó országoknak. Kivételt képez ez alól a hazánknak engedélyezett húsmarha-kontingens, ami diplomaták szerint több mint a duplája annak, mint amit bizonyítani lehetett. Igaz, a kormánynak cserébe a kértnél jóval szerényebb tejkvótával kellett beérnie, bár ez utóbbival szinte valamennyi tagjelölt elégedetlen.

SZERZETT JOGOK. A jelek szerint érdemes volt a végsőkig kitartania Magyarországnak a versenyfe-jezetről folytatott vitában, ahol a befektetési adókedvezmények ügyében olyan alku született, amely becslések szerint a hazánkban e rendszer keretében beruházó 48 külföldi nagyvállalat mintegy 75 százaléka számára a csatlakozás után is érintetlenül hagyja a szerzett jogokat. Összesen 4 ezer milliárd forintnyi beruházásról van szó. A tárgyalások az utolsó hetekben már tulajdonképpen egy időpont körül folytak, nevezetesen arról, hogy 2001. vagy 2003. január elsejétől kezdjék az uniós konverzió során beszámítani a magyar állam által nyújtott. Hosszas küzdelem után az utóbbi időpont győzött, ami Juhász Endre főtárgyaló szerint a visszamenőlegesség kizárásával jogilag is védhetővé teszi a kompromisszumot. A cégek pedig január elsejétől tiszta lappal indulnak, és csak ettől kezdve veszik figyelembe az általuk élvezett adókedvezményeket a rendszer kifutásáig.

A versenyjogi megállapodásnak az is részévé vált, hogy a helyi adókedvezményeket igénybe vevő vállalatok 2007 végéig átmeneti időszakot kapnak, feltéve, hogy nem tartoznak a konverzió által érintett 48 nagycég közé. Ez az átmeneti mentesség becslések szerint mintegy 100 céget érint.