Nem iszom előre a medve bőrére. Még nem fekszik kiterítve a kandalló előtt, mint a viktoriánus angol regényekben, de benne van a célkeresztben. Csak a “vadász” mértéktartásán, kompromisszumkészségén és taktikai érzékén múlik a sorsa. A szerepek persze vasárnap óta kissé módosultak. Okafogyottnak tekinthető a Fidesz elnökének (karakterbe nem illő) gőgös megjegyzése, miszerint: “Nehogy már a nyúl vigye a puskát!” Mint ahogy megváltozott a miniszterelnök ama (karakterbe illő) megjegyzésének aurája is, hogy “van élet az Európai Unión kívül is”.
Ugyanis különleges helyzet tanúi vagyunk. Változatlanul érvényes múlt heti írásomnak az a kezdő mondata, hogy “holmi világpolitikai ügyekkel” most aligha lehet izgalomba hozni a magyar közvéleményt. Erről vallottak a két nagy ellenfél vezetőinek televíziós vitái is. A négy szereplő közül egyik sem tartotta szükségesnek külpolitikai kérdések felvetését. Mégis az történt, hogy az immár visszavonhatatlanul hárompárti parlament puszta létezése elküldte azt a külpolitikai üzenetet, amely a világot – és mindenekelőtt Európát – leginkább érdekelte. A közvélemény (amely ezúttal a puskát hordozta) “kilőtte” a következő négy esztendő törvényhozásából a legkártékonyabb vadat. Csurka pártjának csődje a választópolgárok belpolitikai bölcsességét dicséri, de közvetlen külpolitikai következményei is hallatlanul fontosak.
ELBONTOTT TORLASZ. Mindenekelőtt: sikerült eltakarítani az Európai Unió felé vezető, még mindig váratlan gazdasági kanyarokkal teli ösvényről a felvételt fenyegető legveszélyesebb politikai és erkölcsi torlaszt. Ebben az értelemben a parlamentárisnak álcázott magyar neofasizmus veresége a választási erőpróba legfontosabb külpolitikai eseménye.
Ez megkönnyítheti azoknak a kényes regionális problémáknak a megközelítését is, amelyekkel az új kormánynak szembe kell néznie. A múlt héten a szlovákiai Meciar-veszélyt és (Bulgária mellett) Románia politikai felértékelődését, valószínű gyors NATO-tagságát említettem. Mindkét esetben fontos negatív szerepe volt a státustörvényen túl a MIÉP napról napra nyíltabb, a harmincas évek érv- és szimbólumrendszerét gátlástalanul (és a hatalom hallgatólagos jóváhagyásával) alkalmazó irredenta propaganda hadjáratának. Az új helyzet kiüti Meciar kezéből leghatékonyabb érveit, s ezzel enyhül a pozsonyi kormány előremenekülési kényszere. Hasonlóképpen: oldódhat Románia szélsőségesen magyarellenes erőinek nyomása (népszámlálás, Kolozsvár).
Románia esetében ennek a hatását erősítheti, hogy Moldovában a feszültség szinte pillanatról pillanatra növekszik a Bukarest felé tekintő többség és a Moszkva segítségét igénylő, hatalmon lévő kisebbség között. A belátható jövőben ez a konfliktus leköti majd a román politika figyelmét, s így is könnyebbé válhat a magyar-román viszonylat atavisztikus szenvedélyektől megtisztított, józan kezelése.
BIZONYTALANSÁGI TÉNYEZŐ. Új, az eddigieknél nagyobb erőfeszítéseket igénylő problémaként jelentkezik majd a magyar külpolitika számára Ukrajna. Egy héttel a mi választásaink első menete előtt tartották az átlátszó és tömeges csalásokkal, sőt, egy ellenzéki vezető rejtélyes “eltűnésével” terhelt ukrán választásokat. A kijevi szisztéma labirintusából végül különös eredmény kúszott elő. A legtöbb szavazatot a modernizáló és nyugat felé orientálódó volt miniszterelnök pártja kapta, mégis a Kucsma elnök klientúrájára épített tömörülés maradt hatalmon. Az elnöknek azonban az alkotmány szerint két év múlva végleg távoznia kell. Így a velünk is szomszédos, az egész régióra keletről ránehezedő 50 milliós ukrán államra heves és talán erőszakkal terhes, kiszámíthatatlan belső küzdelmek várnak. Ezek érintik majd a román-moldáv-ukrán-orosz kapcsolatok rendszerét és – bárha közvetetten – számunkra is gondot okozhatnak.
Minderről eddig nem esett szó. Ezeket a terheket majd csak később kell – immár Európával együtt – megemelnünk. Nem lesz könnyű. De könnyebb lesz, mert “a polgárok” levadászták a harmincas évek hátunk mögött tolakodó, testet öltött politikai kísérteteit.
