Egyes magyar vállalatok a nemzetközi dekonjunktúra miatt kezdik visszafogni a beruházásaikat. Véleménye szerint nem becsülték-e alá azt a hatást, amelyet a nemzetközi pénzügyi zavarok – és mindenekelőtt az orosz válság – jelentenek a magyar gazdaság számára? Várható-e egyáltalán nálunk 5 százalékos növekedés?
– Nagyon nehéz megmondani, hogy az orosz válságból lesz-e világgazdasági recesszió vagy sem. Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem. Washingtonban, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank közgyűlésén úgy éreztem, hogy az európai pénzügyminiszterek optimisták, míg a befektetési bankárok végtelenül pesszimisták. A valutaalaposok és a kereskedelmi bankárok valahol a kettő között ingadoznak. Magam, amikor elmentem, optimistább voltam, mint amikor visszajöttem. Ennek ellenére úgy gondolom, az orosz válságnak nem lesz lényeges befolyása az Európai Unióra. Számunkra pedig ez a meghatározó. Egyelőre nem látok alapos okot arra, hogy visszafogjuk a gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzéseket.
Az a tapasztalat, hogy Magyarországon a makrogazdasági egyensúly – ha egyáltalán beszélhetünk róla – nagyon nehezen érhető el, felborítani viszont annál könnyebb. Nem lett volna ésszerűbb a költségvetést 3,0-3,5 százalékos növekedésre tervezni, és ha jobban alakulnak a folyamatok, akkor pótköltségvetést benyújtani?
– A jövő évi költségvetés végül is 5 százalékos növekedésre épül. Csaknem 1,5 százalék tartalék van azonban benne; ebből 19 milliárd az általában szokásos, a további 40 milliárd pedig a „bizonytalansági” tartalék, amelyet zároltunk. Csak akkor nyúlunk hozzá, ha a növekedés meghaladja a 4 százalékot. Egyébként a tárgyévi gazdasági növekedés és a költségvetés egyensúlya között nincsen ilyen szoros kapcsolat.
Arra gondol, hogy a bevételek csúszva érkeznek be, miközben a kiadások az adott periódusban jelentkeznek?
– Igen. Ha jövőre 4 százalék alatt lesz a növekedés, akkor ennek kedvezőtlen hatása nem elsősorban az 1999-es, hanem az azt követő esztendő költségvetésében fog jelentkezni. A büdzsé bevételei alapvetően a béremelésektől és nem a gazdasági növekedéstől függnek. Ha a béremelkedés gyorsabb lesz, mint amit a növekedés indokolna, akkor az első évben a fizetési mérleg és nem a büdzsé egyensúlya fog „megborulni”. Ezért tervezzük az átlagos béremeléseket 13,3 százalékra; ez 10-11 százalékos infláció mellett elég alacsony szint ahhoz, hogy ne kelljen a folyó fizetési mérleg felbillenésétől félni.
Nem tart attól, hogy túlságosan sok konfliktus alakul ki a társadalommal, hiszen a köztisztviselői és közalkalmazotti körben a béremelés finoman szólva nagyon visszafogott; a nyugdíjak emelésének formája visszatetszést keltett, miközben – ugyancsak inflációletörési szándékkal – a tarifaemelési tárgyalásokon is nagyon kemény álláspontot képvisel a kormány a szolgáltatókkal szemben.
– Azt én nem állítottam, hogy ez egy konfliktuskerülő büdzsé volna, ám kétségkívül elég nyilvánvaló értékválasztások vannak benne. Ezért is gondolom, és ezért is mertem mondani, hogy az 1999. évi jobb minden korábbinál. A költségvetések eddig ugyanis úgy készültek, hogy a különböző érdekcsoportok elvárásait megpróbálták harmonizálni. A mostaniban ennél egy kicsit több van, és ez nyilván konfliktusokat fog okozni, ám ezeket tudatosan vállaljuk.
Van-e alapja annak a szóbeszédnek, hogy a költségvetés előkészítése során a Pénzügyminisztérium és a tárcák között kialakult patthelyzeteket személyesen a miniszterelnök oldotta fel, általában az Ön oldalára állva?
– Hogy zömében kinek adott igazat, azt nem tudom. Az azonban igaz, hogy a kormányfő igen aktívan részt vett a költségvetés értékeinek meghatározásában. A végső egyeztetéseket hárman az érintett miniszterrel és miniszterelnökkel végeztük. Orbán Viktor „érti” a költségvetést, természetesen befolyásolta is azt. Ez is az oka annak, hogy ez nem konfliktuskerülő, hanem értéktükröző anyag lett.
A korábbi költségvetési vitákban az volt a gyakorlat, hogy az Érdekegyezető Tanácsban kötött megállapodásokat – általában kormánypárti módosító javaslatcsomag formájában – vezették át a költségvetésen. Várható-e most olyan egyezség, amely érdemben módosítaná a tervezetet?
– Nagyságrenddel nem tudjuk módosítani az arányokat. Az a benyomásom egyébként, hogy az említett fórum szerepét sokan félreértik. Nem gondolom például, hogy a költségvetés vagy az adójogszabályok az érdekegyeztetés körébe tartoznának; azokról a kormánykoalíciónak és az Országgyűlésnek kell döntenie. A szakszervezetek és a munkaadók véleményét persze helyes és érdemes is figyelembe venni. Ha jó megoldásokat javasolnak, akkor azokat át is fogjuk venni – de nem hiszem, hogy ezek lényegi kérdéseket érintenek majd.
Az államháztartás ambiciózus, 3,95 százaléknyi GDP-arányos hiánya csak úgy tartható, ha és amennyiben – ahogy azt a törvény előírja – ténylegesen sikerülne értékesíteni 53 milliárd forintnyit a tb-vagyonból. Miből gondolja, hogy ez teljesíthető?
– Ezek a vagyonelemek tőzsdén jegyzett vállalatok részvényeiben testesülnek meg, amelyek általában könnyen értékesíthetők. Csak az időpontot kell kedvezően kiválasztani.
Úgy számolnak, hogy a privatizációs bevételekből 8 milliárd forint folyik be a központi büdzsébe. Ez az összeg sok, ha nem privatizálnak, de nagyon kevés, ha komoly magánosítás zajlik.
– Ez nem jól tükröződik a költségvetésben; mi valójában legalább 80 milliárdos privatizációs bevétellel számolunk az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-nél, amely összeget – a holding saját kiadásainak fedezése után – az államadósság törlesztésére fogunk fordítani.
A költségvetési törvényben mindössze 5 milliárdot említenek olyanként, amelyet az államadósság törlesztésére kell fordítani.
– Ismétlem, legalább 80 milliárdos bevétellel számolunk, s a kiadásokon felüli részből az államadósságot kell törleszteni. A vagyonkezelő tulajdonában lévő, kisebbségi részesedéseket megtestesítő vagyonelemektől megválunk. Nagyon szeretném, hogy ennek egy részét még az idén eladnánk – ez azonban elsősorban a tőzsdei folyamatok függvénye.
Véleménye szerint elégséges lesz-e a Postabank feltőkésítésére a büdzsében előirányzott, 75 milliárd forintig terjedő központi garancia? Hiszen a bankkonszolidációk tapasztalata megmutatta, hogy az eredetileg tervezettnél végül mindig több pénzre volt szükség.
– A Postabank gazdálkodásának pontos számait csak most ismertük meg, ráadásul a befektetések és a hitelek tényleges kockázata nagyon nehezen becsülhető. A betervezett 75 milliárdos garancia azt is mutatja: nem gondoljuk, hogy egy év alatt meg lehetne oldani e bank problémáját. Sajnos azonban nem csak a Postabankot, hanem a Magyar Fejlesztési Bank Rt.-t is fel kell tőkésítenünk.
Azért, mert ez utóbbi bank komoly részvényhányaddal bírt a Postabankban, amely most elvesztette értékét?
– A Magyar Fejlesztési Banknál körülbelül 24 milliárd forintos kiesést jelent a Postabank tőkevesztése miatti veszteség. Ezenkívül azonban további tízmilliárdos lyukak várhatók ennél a hitelintézetnél is. Tehát legalább két bankunkat kell konszolidálnunk.
Véleménye szerint van-e a költségvetésben olyan elem, amely az államháztartási reform folyamatába illik bele?
– A négy elkülönített állami alap integrálása a központi költségvetésbe feltétlenül ilyen: az átláthatóságot segíti. Felszámolja a kis, „házi” költségvetéseket, egyben növeli a kormányzat mozgásterét. Kétségkívül sérti azoknak az érdekeit, akik eddig az alapok fölött rendelkeztek. Ezenkívül egyre mélyebben belemegyünk az egyes intézmények költségvetésének megtervezésébe, ami erősíti a tervezési és gazdálkodási fegyelmet. A tb-finanszírozás bekerül a kincstári rendszerbe, ami javítja ennek a körnek az ellenőrzöttségét. Reformértékű a gyógyszer-támogatási kassza korlátainak kijelölése is. A tb-járulék behajtása átkerül az adóhivatalhoz. A tartalék felhasználásának szabályozása is elég különleges államháztartási megoldás: ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy jövőre négyszer annyi tartaléka lesz a büdzsének, mint az idén. Az oktatási és önkormányzati rendszerrel kapcsolatban most nincs reformértékű változás – de nem lehet mindent egyszerre elvégezni.
Nem tartja túlzottnak a költségvetési intézményrendszer átlagosan 25 százalékos támogatásnövekedését?
– Szerintem azok, akik ekkora átlagos növekedést rónak föl, rosszul számolnak, noha a bővülés valóban jelentős. Ez azonban nem a központi bürokrácia támogatásának emelése (ott inkább csökken az elkölthető pénz reálértéke); az átlagot a családtámogatásra, oktatásra, kultúrára fordított összeg löki meg. Több pénz jut tehát a feladatok ellátására.
Ha a GDP növekedése lelassul, a foglalkoztatottság pedig a prognózisoknak megfelelően növekszik, akkor nemzetgazdasági szinten romlik a termelékenység. Eközben a forint előre bejelentett leértékelési ütemének mérséklése révén a magyar fizetőeszköz relatíve felértékelődik. Nem jelent ez veszélyt a gazdaság versenyképességére nézve egy olyan helyzetben, amikor az export dinamikája amúgy is lassul?
– A nemzetközi dekonjunktúra miatt nem számolunk a kivitel olyan gyors bővülésével, mint az idén. Azért még mindig elég sok ország megköszönné, ha 12 százalékos exportnövekedést érhetne el. A termelékenység tekintetében pedig nyugodt vagyok: nem tudom elképzelni, hogy Magyarországon ne nőne gyorsabban a termelékenység, mint az Európai Unióban. Reméljük, hogy az egész tbjárulék-csökkentési programmal új munkahelyeket lehet teremteni; olyanokat, amelyek már termelékenyek.
Nem érzi úgy, hogy inflációs veszélyeket rejtene a költségvetés?
– Őszintén nem. Egy picit még pesszimisták is voltunk: 10-11 százalékkal számoltunk, holott elképzelhető, hogy az év végére az árszínvonal-növekedés átlagos mértéke 10 százalék alá megy. A december/decemberi index akár 8-9 százalék is lehet. Ennek érdekében határoztuk el a forint leértékelési ütemének mérséklését januártól havi 0,6 százalékra, ami éves szinten 7,2 százalékot jelent – már ha év közben nem lassítjuk tovább a leértékelést. Amire remélem lesz módunk. A 7,2 százalék a magyar és az uniós inflációt kivédi, sőt, némi mozgásteret is nyújt.
Nem fél attól, hogy feszültség keletkezik a fizetési mérlegben, amiért az export lassabban növekszik majd, mint az import, miközben a tőkebeáramlás nem lesz a korábbiakhoz hasonló mértékű? Nem gondolja-e, hogy a lakossági fogyasztás emelkedése azonnal az import nekilendülését váltja ki, végső soron pedig az eladósodottság mértéke ismét növekedésnek indul?
– Nem. Egyrészt azért, mert nem számítok a lakossági fogyasztás gyors növekedésére – erre a 13-14 százalékos nominális béremelkedés nem nyújt alapot. Így az import sem ugrik meg, legalább is emiatt nem. A behozatal gyorsulása mögött inkább a beruházások állhatnak, mint az idén is, ezt viszont egyáltalán nem sajnálom. Ellentétben azzal, amit a beszélgetés elején kérdésében megfogalmazott, én úgy látom: még mindig gyorsan nőnek a vállalatok beruházásai. Ez azt jelzi, hogy a piaci szereplők optimisták. Mindemellett nem számítok arra, hogy a beruházási ütem jövőre meghaladná az ideit. Erről az oldalról sem fenyeget tehát az a veszély, hogy az import „megszalad”. A beáramló tőke pedig nem fog csökkenni – sőt, a növekedésében bízom. A tb-járulék 7 százalékos mérséklése további ösztönzést adhat az invesztícióknak, hiszen a termelés olcsóbbá válik. A 18 százalékos társasági adó európai viszonylatban is alacsony. Nem látom tehát, hogy miért torpanna meg a működőtőke-beáramlás. Sőt azt remélem, akik „megégették” magukat Oroszországban, azok majd idejönnek.
A korábbi pénzügyminiszterek zöme aktív szerepet vállalt az állami gazdálkodás reformja terén. Ön viszont azt mondta, hogy nem akar olyan kérdésekbe beleszólni, amelyek a szaktárcákra tartoznak. Valóban az a stratégiája, hogy kincstárügyi minisztériumot vezessen?
– Részben igen. Tényleg nem gondolom, hogy nekem kellene például megmondanom azt: milyen gyógyszer-támogatási rendszerre van szükség; milyen legyen az egészségügyi, s milyen az oktatási reform. Csinálják azok, akik értenek hozzá! Egyébként sokat tanultam elődeim példájából. Van elég konfliktus, amelyet a költségvetés és az adórendszer kapcsán vállalni kell; ezekhez még sportból vagy élvezetből továbbiakat vállalni nem lenne helyes. Mindez persze feltételez egy egységes kormányzatot. És természetesen feltételez egy erős miniszterelnököt is.
