A gazdasági elit nyílt hatalomátvétele, a politikai elit lefejezése zajlik – jelentette ki nemrég a radikális baloldali nézeteiről ismert Szalai Erzsébet szociológus arra reagálva, hogy Gyurcsány Ferenc üzletembereket delegált a stratégiai kormányzati szervezetek élére. Ha elfogadjuk a hazai elitkutatás egyik emblematikus figurájának állítását, a privát szféra krémje sokkal komolyabb változásoknak néz elébe, mint mondjuk a rendszerváltáskor. Akkor ugyanis – bármennyire is meglepő első hallásra – viszonylag könnyedén vészelte át az átmenetet. Olyannyira, hogy „a magyar gazdasági vezetők döntő többsége, mintegy háromnegyede folyamatos, lépésről lépésre emelkedő karriert futott be a rendszerváltás ellenére is” – állítja Lengyel György, a Budapesti Corvinus Egyetem szociológiaprofesszora a magyar gazdasági elit változásáról írt egyik, néhány éve megjelent tanulmányában. Ennek elsődleges oka, hogy ebben a körben még 1990 előtt megtörtént a kádercsere, vagyis az elitváltás megelőzte a politikai rendszerváltást. Részben azáltal, hogy a „krém” a nyolcvanas évek második felére, majd 1990-re erősen kicserélődött és megfiatalodott. Különösen igaz ez a pénzügyi és a minisztériumi vezetésre. Lengyel korábbi felméréseket említ, midőn még a vezetők több mint fele volt 50 év fölötti – ennek a korcsoportnak az aránya kétötödre csökkent a rendszerváltás idejére. A sikeres túlélési stratégia másik kulcstényezője a párttól való tudatos és sikeres eltávolodás volt: „a párttagság 1990-re elveszítette azt a kulcsfontosságú szűrő szerepét, amit korábban a lojalitás bizonyításában betöltött”.
 |
Elitváltó
A gazdasági elit rendszerváltás-kori átalakulására három markáns elmélet fogalmazódott meg:
TECHNOKRATA KONTINUITÁS A Szalai Erzsébet nevéhez köthető megközelítés szerint az államszocializmus reformszárnyának technokrata káderei képesek voltak megőrizni elitpozícióikat, miután lojalitásukat kompetenciával erősítették meg.
HATALOMKONVERZIÓS ELMÉLET Hankiss Elemér fejtette ki, hogy a szocialista rendszerben felhalmozott politikai tőke gazdasági tőkévé alakítható az új intézményi keretek között, az állampárthoz kötődő tagság és a személyes kapcsolatok felhasználásával.
MEGSZAKÍTOTT POLGÁROSODÁS Szelényi Iván elmélete szerint a kilencvenes évek gazdasági elitje meghatározó részben azokból rekrutálódott, akik családjában az államszocializmust megelőzően volt üzleti tulajdon, piaci ismeretekkel is felvértezték őket, ám az államszocialista hatalomátvétel megszakította polgárosodásukat |
|
|
|
|
Noha a gazdasági vezetőkre fókuszáló elitreprodukció teóriáiból több hazai is létezik (lásd külön), személyes történeteket bemutató empirikus kutatásokkal korántsem lehetne Dunát rekeszteni. Vedres Balázs, a Közép-Európai Egyetem (CEU) oktatója szerint ennek oka az, hogy a hazai közgazdász- és szociológustársadalom nagyobbik részének szemében az időszak sajátos tabuként tűnik fel. A többség ugyanis a neoklasszikus elmélet interpretációjában tekint a rendszerváltásra: akkora szakadást tételeznek fel az államszocializmus bukása és a kapitalizmus „újraindítása” között, hogy egyszerűen nem fér bele a gondolkodásukba: a régi elit sohasem nézi tétlenül pozícióinak elvesztését.
Márpedig Vedres szerint a régi és az új rendszer között nem volt olyan éles választóvonal, a karrierek többsége folyamatos maradt. Az államszocialista elit hatalmát jól érzékelteti, hogy az átmenet nagy részét képes volt a saját szája ízének megfelelően alakítani. A szociológus szerint utólag megállapítható, hogy az MSZMP utolsó elitje a gazdaságba „menekült”, például a nem sokkal korábban, 1987-ben kétszintűvé vált bankrendszer új intézményeibe. „Nem csupán a bankokat pakolták tele káderekkel a nyolcvanas évek véghajrájában, hanem sok kisebb vállalatot is” – állítja Vedres, aki szerint csak keveseknek adatott meg, hogy üstökösszerű pályát fussanak be. Utóbbiak közé sorolja Demján Sándort, napjaink egyik vezető magyar vállalkozóját, a TriGránit elnökét, aki egykoron – a Skála vezérigazgatójaként – az MSZMP Központi Bizottsága (KB) szövetkezetpolitikai munkaközösségének volt a tagja.
A nyolcvanas évek végén háttérbe szorult a párttagság jelentősége, miközben az érintettek a gazdasági érdekérvényesítés informális politikai csatornáit továbbra is igénybe vették. Akadtak természetesen ellenpéldák, akiknek történetei jellemzően nem torkolltak látványos sikerekbe. Ilyen például a Hajógyári-sziget eladásával reorganizálni próbáló Angyal Ádám, aki nem átallott közvetlenül a rendszerváltás előtt ringbe szállni az angyalföldi párttitkári pozícióért, s aki aktív korszakában is kapott hideget, meleget egyaránt. Egy Bozóki András nevű hetilapfogyasztó – későbbi kultuszminiszter – például így fogalmazott a 168 Órának írt olvasói levelében, a Fidesz 1989 októberében megtartott második kongresszusa után: „Hankiss Elemér akár róla is formázhatta volna az új kommunista nagyburzsoá mintapéldányát. Angyal menedzsertípusú vezető: erről sajátjának tekintett gyára munkásai beszélhetnének, akik alól eladja a szigetet.” Angyal Ádám vette a fáradtságot, és a Figyelőnek is vállalkozott a visszatekintésre. Határozottan elzárkózott viszont a beszélgetés elől Beck Tamás egykori kereskedelmi miniszter, vagy Tatai Ilona, a Taurus hajdani vezérigazgatója.
Tatai nagyvállalati vezetőként befutott pártkarrierje, szereplése az MSZMP Politikai Bizottságában (PB) „teljes mértékben egyedülálló jelenség a magyar, de megkockáztatható, hogy valamennyi szovjet-típusú rendszer történetében” – állítja Szakadát István és Kelemen Gábor a Karriertípusok és mobilitási csatornák a Magyar Kommunista Párton belül (1945-1989) címet viselő tanulmányban. Különösen annak fényében, hogy a Lengyel György által említett megfiatalodás dacára is a rendszerváltáskor a hazai gazdasági elitet döntő mértékben férfiak alkották. Tatai Ilona 1988 májusától 1989 júniusáig – tehát turbulens időkben – volt PB-tag. A vegyészmérnök végzettségű, fizikai munkásból felső vezetővé avanzsált vezérigazgató üzleti érzékét már a reformista testületben is megcsillogtatta, amikor – állítólag – nyíltan tiltakozott a veszteséges KGST-export ellen. Most azonban nem volt hajlandó nyilatkozni, így arról sem tudtuk megkérdezni, milyen kapcsolatban áll a jelenlegi miniszterelnökkel. Utóvégre 1999 és 2002 között választott tisztségviselője volt a Gyurcsány Ferenc érdekkörébe tartozó Altus Rt.-nek, amelynek – a cégbírósági adatok szerint – jelenleg is Jagiellowicz Györgyné, Tatai egykori Taurus-béli helyettese az önálló képviseleti joggal bíró igazgatója.
Készségesebbnek bizonyult Bábolna egykori első embere, Papócsi László, aki a nyolcvanas évek mezőgazdaságának alakulását nem csupán testközelből, hanem – miniszterhelyettesként – az agrártárca elefántcsonttornyából is nyomon követhette. Szintén közlékenyebb volt a többségnél és a Figyelő rendelkezésére állt Gellai Imre, a Danubius Hotels hajdani vezérigazgatója. Ő ugyan már a nyolcadik iksz felénél jár, de a pihenésről egyelőre nem akar hallani: amellett, hogy publikál és oktat, a magyar termál- és gyógyvízkincs hasznosításának középtávú fejlesztési stratégiáján dolgozik.
ANGYAL ÁDÁM
A reorganizátor
A mai menedzserek egyik rendszerváltás előtti előfutárának élettörténete sikerekben és kudarcokban is bővelkedik.
Hamarosan szállodák, apartmanhotelek, konferenciaközpont, kaszinó, wellness-komplexum és sportpályák épülnek a Hajógyári-szigeten – valami ahhoz hasonló valósul meg, amit több mint másfél évtizeddel ezelőtt a szigetet „uraló” Ganz Danubius Hajó- és Darugyár vezérigazgatója is támogatott. Angyal Ádám szerint már 1990-ben is adott volt minden, hogy bárki számára átjárható, elérhető, élvezhető területté váljon a sziget, bár exkluzív hasznosítási tippekkel már akkor is Dunát lehetett volna rekeszteni: akadt, aki golfpályát látott volna ott szívesen, de felmerült élsportolóink egyik meghatározó felkészítő bázisa, a tatai edzőtábor átköltöztetése is.
Mi késztet arra egy vállalatvezetőt, hogy bezárja a gyárat, amelyben közel negyedszázadot húzott le? Állítása szerint a felismerés, hogy a keleti piacok összeomlásával reménytelen helyzetbe sodródott vállalat szanálásakor az egyetlen lehetséges kiút az ingatlanvagyon hasznosítása maradt. Ám hiába írtak ki erre nemzetközi pályázatot 1990-ben, hiába sikerült felhajtani egy tőkeerős skandináv bank által vezetett nemzetközi konzorciumot, a mostani, 400 milliárd forintosra becsült beruházásnál kétszer nagyobb volumenű kísérlethez az akkori új politikai vezetés nem adott zöld jelzést – emlékszik vissza a közgazdász-üzletember.
Ez annak fényében aligha meglepő, hogy az emigráns család sarjaként francia földön született Angyal Ádám – aki a Rajk-perben vesztette el édesapját – akkoriban is baloldali nézeteket vallott, mi több, közvetlenül a rendszerváltás előtt angyalföldi párttitkár lett. Kegyvesztetté vált tehát a rendszerváltás utáni első jobboldali kormány szemében.
„Rendes párttagsági választás volt” – emlékszik vissza Angyal a „fordulat éve” előtti alapszervezeti voksolásra. Eltökélte, hogy indul, sőt, előre bejelentette, hogy megválasztása esetén társadalmi munkában tölti be a funkciót. Le is győzte a hivatalos jelöltet; mint mondja, azért, hogy a hatalom részeseként legyen valami ráhatása az átmenetre, amelynek akkoriban már csak az időzítése volt kérdéses. „Most szép lenni katonának” – nyilatkozta a televíziónak megválasztását követően az „avantgárd fenegyerek”, aki ha valamiben hitt, azt bármi áron képviselte is.
Mégsem mindig közlekedett „bátor lóként” az üzleti világban: a barátaival közösen alapított Első Magyar-Angol Bróker Rt.-ből például időben és némi nyereséggel szállt ki társaival együtt, felismerve, hogy a normális működéshez lényegesen több tőke kell, mint amennyivel rendelkeztek.
A hajógyárnál viszont csökönyösen kitartott az eredeti elképzelései mellett. Az 1966-ban megszerzett közgazdász diplomával a zsebében Angyal Ádám a Ganz Danubius Hajó- és Darugyárban annak rendje s módja szerint végigjárta a ranglétrát. Gyakornokból bő másfél évtized alatt vezérigazgatóvá vált – majd a rendszerváltást követően elég hamar bukott vezérigazgatóvá. Hiába próbálta világossá tenni a dolgozók előtt is a problémát, miszerint a hajógyár működését lehetetlen fenntartani, azok nem értették meg, hogy „ha nem én zárom be a gyárat, az magától omlik össze” – fogalmaz a vállalat egykori első embere, akinek jóslata hamar bejött. Pedig még a gondoskodó elbocsátáshoz (outplacement) hasonló átképzési támogatást, más Ganz-gyárakhoz történő áthelyezést, önálló vállalkozások indításának támogatását, valamint előrehozott nyugdíjazást tartalmazó programmal is próbálkoztak, de mindez Angyal Ádámmal együtt bukott meg.
Pár évvel később az Ikarusnál sem termett számára sok babér: hiába vázolt fel markáns válságkezelési programot a megroggyant buszgyár igazgatóságának elnökeként, a Horn-kormány Széles Gábor verziója mellett tette le a voksát (a nagyvállalkozóról a Figyelő 2005/40. számában jelent meg terjedelmes portré). Saját bevallása szerint Angyal Ádám nem érez elégtételt, hogy Széles sem tudta itthon megoldani a problémát. Mára szinte csak az egyedi buszokat gyártó Ikarus-egység életképes, a kínai Datong Hongye Befektetési Holdinggal együtt 30 millió dolláros alaptőkével alapított vegyes vállalathoz kapcsolódó piaci tervek pedig egyelőre az édes álom kategóriába tartoznak, bármennyire helyeselhető is az elképzelés.
Sikertörténetként könyvelte el ugyanakkor Angyal a Dunaferr privatizációra való felkészítését. Különösen azért, mert arra azt követően került sor, hogy a nyereséges vállalat menedzsmentjét az Orbán-kormány politikai okokból félreállította, az újonnan kinevezett vezetőgárda pedig pár év alatt a szakadék szélére kormányozta a céget. A 2002-es kormányváltást követően azonban új igazgatóság kapott mandátumot arra, hogy gatyába rázza a vállalatot. „Szakmailag jól megoldott, tiszta privatizáció volt, pedig sokaknak lett volna ötlete, kinek s hogyan adjuk el” – fogalmaz Angyal Ádám, aki az igazgatóság tagjaként vett részt az ügyletben.
Azóta is egyre ritkábban bocsátja áruba a vezetői intelligenciáját, amit az évek során felhalmozott. „Szerencsére megengedhetem magamnak, hogy megválasszam tudásom hasznosításának legalkalmasabb formáit” – mondja a közgazdász, aki 1990-től oktat vezetéstudományt a Budapesti Közgazdaságtudományi (jelenleg Corvinus) Egyetemen, emellett pedig cikkeket, könyveket publikál. „Tankönyvek és társadalomkritikai opusok” – sorolja be vaskosabb munkáit a rengeteg szakirodalmat fogyasztó, 62 éves Angyal Ádám, aki tanáremberként és Magyarországon élő értelmiségiként egyaránt kényszert érez a publikálásra.
Végül leszögezi: egyáltalán nem teszi boldoggá, hogy az idő őt igazolta, és nem igazán hiszi, hogy valamikor is mellszobrot állítanának neki a Hajógyári-szigeten. Ahogyan azt sem, hogy Magyarországon hamarosan beköszöntene a Kánaán. Tetszik neki ugyan Gyurcsány Ferenc eltökéltsége, hogy ambicionálja a változásokat, de azért kicsit szkeptikus. Mint mondja, „ötven éve mást se hallok, csak azt, hogy na, most egy kicsit meghúzzuk a nadrágszíjat, aztán minden klassz lesz”.
PAPÓCSI LÁSZLÓ
Bábolna egykori ura
A politikát hibáztatja egykori bábolnai tervei meghiúsulása miatt a dunántúli agrárkonszern volt vezérigazgatója.
Amikor úgy tűnt, hogy sikerül összerakni a programot a bábolnai vállalatbirodalom fejlesztésére, akkor kellett bedönteni a kerítést – summázza a közel 100 százalékban állami tulajdonú, privatizációra ítélt vállalkozásból való kiszállásának körülményeit Papócsi László, aki a mezőgazdasági konglomerátum első embereként vált ismertté. Papócsi jelenleg a dunántúli egyetemek által életre hívott Pannónia Egyetemi Kutatási Központ Kht.-t igazgatja: a kutatásszervezéssel, fejlesztéssel, tanácsadással foglalkozó társaság éppen a közelmúltban tett le a szakminiszter asztalára egy agrárlogisztikai programot, jelenleg főként környezetvédelemmel kapcsolatos projektjei futnak.
Az Agrárgazdasági Tanács tagjaként, az Agrárkamara alelnökeként Papócsi olyan mezőgazdasági szakembernek tartja magát, aki élesben tett szert vezetési gyakorlatra. Jelesül a magyar agrárium zászlóshajójánál, a Bábolna Rt.-nél, ahol – két felvonásban – több mint két évtizedet húzott le. A frissen megvédett állatorvosi diplomával elhelyezkedő fiatalember fokozatosan lépkedett fölfelé a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát ranglétráján. Az iparszerű baromfi-, sertés- és bárányhús-, illetőleg tojástermelés, valamint a takarmány-előállítás és kereskedelem terén kifejtett munkásságára a vállalat vezetői is felfigyeltek: maga az első számú vezető, Burgert Róbert ajánlásával válhatott Papócsi 1982-ben helyettes tárcavezetővé a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban. Bábolnai „hazatérését” 1990-ben sajátos közjáték előzte meg: a frissen szerzett demokratikus jogaival élő üzemi tanács útilaput kötött Burgert talpára, s a „zöld báró” utódjául éppen Papócsit kérte fel. Aki végül azért vállalta el, hogy megoldja a gazdasági egyensúly megbillenése miatt tőkehiányos, piacai jó részét elvesztő, szerkezeti válsággal szembesülő cég problémáit, mert maga Burgert is erre biztatta.
Az új vezetés a korábbitól eltérő stratégiával állt elő: az amerikai és nyugat-európai vertikális integrációk mintájára nagy, az alapanyag megtermelésétől az élelmiszerek előállításáig terjedő integrációs programokat indítottak. Tekintettel a vállalat sanyarú helyzetére, az első perctől világos volt, hogy mindehhez tőkeerős külföldi befektetőkre is szükség van, ám a „vadászat” hosszú ideig eredménytelen volt – ismeri el az egykori vezérigazgató. Szerinte a próbálkozás az akkori fizetési fegyelem mellett mégis működött: a forgalom öt év alatt 15 milliárdról 70 milliárd forintra szaladt fel, a baromfifeldolgozókat felvásároló Bábolna Rt. szépen gyarapodott, el tudta tartani mind a 6,5 ezer dolgozóját csakúgy, mint a vállalattól függő 30 ezer integrált parasztgazdaságot. „Mi több, minden évben nyereséget is termelt, fizetőképessége soha nem billent meg, hitelezőinek is korrekt partnere volt” – szögezi le Papócsi.
A kedvezőtlen fordulatot az 1996-os év hozta, amikor az igazgatót állítása szerint azzal feketítették be Horn Gyula miniszterelnöknél, hogy társaival tőke nélkül akar részesedést szerezni a Bábolna Rt.-ben, oly módon, hogy a vállalatot „amerikaiak kezére játssza át”. Papócsi szerint ennek hátterében valójában politikai jellegű tulajdonszerzési igények húzódtak meg, ezek számlájára írja az ellene indított „koncepciós eljárást” is. A volt vezérigazgató úgy emlékszik vissza: 60 millió dollárt tett volna be a Bábolna Rt.-be tíz évvel ezelőtt öt évre az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank (EBRD), valamint a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC), a Nemzetközi Valutaalap fiókintézménye. A részesedést aztán vagy visszavásároltatták volna a magyar állammal, vagy máshogy – például a pesti tőzsdén – értékesítették volna. Az akkori ellenzék, elsősorban a Független Kisgazdapárt vezetése keresztbefeküdt a tervnek, nem fogadták el az érvelést, amely szerint a befektetők papírt vettek volna, nem pedig termőföldet. A kormány végül elutasította a tervet, mi több elmarasztalóan szólt a Bábolnán uralkodó állapotokról. Papócsi szerint ez része volt az ellene irányuló lejáratási kampánynak.
Akkoriban olyan hírek is terjedtek az Országgyűlés folyosóin, miszerint Papócsi az egykori miniszterelnökkel, Németh Miklóssal szövetkezik Bábolna lenyúlására – vélhetőleg abból a tényből kiindulva, hogy Németh akkoriban az EBRD alelnöki tisztét töltötte be. De fölmerült egy tengerentúli baromfi-genetikai cég neve is; ennek legfeljebb annyi alapja volt, hogy a társasággal remek szakmai kapcsolatokat ápolt a Bábolna Rt.
Felháborítónak tartja Papócsi az ekkortájt született vizsgálóbizottsági jelentést – ebben Bábolnát a mesebeli kisgömböchöz hasonlították, amely állandóan növekszik, miközben a veszteséges tevékenységeitől sem tudott vagy akart megszabadulni -, különösen annak fényében, hogy az érdeklődő külföldi befektetők alaposan átvilágították a céget. Mint mondja, „a sztálini időket idézte, ahogy előre megvolt az ítélet, s ahhoz szánalmas módon próbáltak bizonyítékszerűségeket begyűjteni”. Ugyanakkor nem tagadja, Bábolna sorsa abban az esetben is kérdéses maradt volna, ha sikerül véghezvinni a programjukat, bár a vállalat nagyságrendje, struktúrája és lehetőségei biztatóak voltak ahhoz, hogy bejöjjön a terv.
„Tévedés, hogy mi voltunk nagyok. Az ország volt kicsi” – zárja rövidre a kérdést a 67 éves Papócsi, aki a személyes felelősségét firtató kérdésre sztoikus nyugalommal válaszol: „Lehet, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem, lehet, hogy meg kellett volna egyeznem a kérőkkel. De meg akartam menteni Bábolnát, annak viszont nem láttam sem célját, sem értelmét, hogy kivont karddal menjek a tankok, a politika elé. De az elmúlt évtized folyamatait megismerve attól tartok, ha ezt meg is tettem volna, Bábolna akkor is itt tartana, ahol most…”
GELLAI IMRE
A hoteldirektor
Az államszocializmus privilegizált ágazatának vezető pozícióiból honosította meg a nyugati mintákat a Danubius Hotels és több más vendéglátó-ipari vállalat volt első embere.
Buda első színházi előadásának tapsolhatott az 1760-as években a nagyérdemű a Várban, a Hess András tér 3-as szám alatti Vörös Sün Házban – bő kétszáz évvel később ott nyitotta meg a kapuit az első magyarországi ételbár. Így emlékszik vissza Gellai Imre, az akkoriban az államszocializmus idegenforgalmi fellegváraként működő Danubius Hotels egykori vezérigazgatója. A pontosság kedvéért: a közgazdász végzettségű turisztikai szakember a múlt század hatvanas éveiben még a Pest-Budai Vendéglátó Vállalat igazgatói székében ült, ahol volt alkalma belelátni a vasfüggönyön átszüremlő kapitalizmusba is, tekintettel az idegenforgalom privilegizált helyzetére.
Karrierje elején még egy kötött (értsd: állami tervgazdálkodástól függő) elszámolású vendéglátó egység üzletvezetőjeként volt „gúzsba kötve”, talán ezért is lett később az egyik szorgalmazója – a Belkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetőjeként – az úgynevezett szerződéses, azaz a gebines vendéglátó-ipari egységek létrehozásának. Ezek üzletvezetői már szabad kezet kaptak a beszerzésben, az árképzésben, a kínálat kialakításában – azaz már-már piaci körülmények között sáfárkodhattak a közvagyon rájuk bízott részével.
Kezdő vendéglátósként Gellai napi kapcsolatban állt a külföldi vendégekkel, akik megkövetelték az otthon megszokott szintű szolgáltatásokat. A kvázi-vállalkozói gyakorlat később, a Pest-Budai Vendéglátó Vállalatnál is kapóra jött: a gyorsfagyasztott készételgyártásra koncentráló termékfejlesztés sikerét jelzi, hogy a produktumból fénykorában évente 2 millió márka erejéig exportáltak a Német Szövetségi Köztársaságba. Gellai Imre eredményeit azzal ismerték el, hogy a hetvenes években rábízták a Belkereskedelmi Minisztérium idegenforgalmi főosztályát. „Valójában maradtam a szakmában” – mondja ő maga, aki ebből az időszakból az 1979-es osztrák-magyar idegenforgalmi szerződés tető alá hozására a legbüszkébb: az ennek keretében befolyt 300 millió dollár teremtett lehetőséget egyebek mellett Ferihegy 2, a Budapest Kongresszusi Központ, a hegyeshalmi határátkelő, a Fórum és a Hyatt szállók megépítésére, több hotel felújítására. A szektor nyitottságára jellemző, hogy a külföldi utazók mellett a külföldi tőke is szívesen látott vendég volt: a Thermal Hotel Aquincum svájci-német-magyar vegyes vállalat beruházásában létesült, a Thermal Hotel Héliát finnekkel közösen építették fel.
Hét esztendő elteltével váltott, miután ars poeticája szerint „vezetői pozícióban nem szabad egy helyen hat-hét évnél többet eltölteni, ha az ember nem akar saját korábbi döntéseinek csapdájába gabalyodni”. Az új állomás a tárca „leányvállalata”, a Danubius Szálloda és Gyógyüdülő Vállalat, amelynek hat évig volt a vezérigazgatója.
A céget a Belkereskedelmi Minisztérium alapította 1972-ben. Az induló portfólió a Grand Hotel Margitszigetből, a Margitszigeti Termál Szállóból, a keszthelyi Helikon Szállóból, valamint a budapesti Hotel Hilton építési engedélyéből állt. A nyolcvanas évek elején a menet közben újabb és újabb hoteleket építő vállalat megszerezte a Gellért Szállót, és a Casinos Austriával közösen megnyitotta a Budapest Casinót. Az 1983-ban vezérigazgatónak kinevezett Gellai Imre hat évi regnálása alatt öt új és több felújított nagyszállónak örülhettek a vendégek, s a kínálatot a kisebb vidéki hoteleket tömörítő Danubius Béta lánc kialakítása tette teljessé. Értékesítési irodát nyitottak Los Angelesben, s újabb kaszinókat a Casinos Austriával közösen. (Később, a részvénytársasággá alakulás, illetve az 1992-es nyilvános részvénykibocsátás után a Danubius részvényeit bevezették a Budapesti Értéktőzsdére. A csoport megvásárolta a Hungária Szálloda Rt.-t, a londoni székhelyű Danube Travel utazási irodát, majd Csehországban, Romániában, Szlovákiában, tavaly pedig az Egyesült Királyságban is megvetette a lábát.)
Gellai Imre a hotelcégtől az akkori kereskedelmi miniszter hosszas unszolására 1989-ben ment át az Országos Idegenforgalmi Hivatal (OIH) élére, miniszterhelyettesi rangban. A szektor magas fokú elfogadottságára az elnök kormánytagsága csupán az egyik bizonyíték; legalább ennyit elárul, hogy ez idő tájt a tengerentúli, illetőleg a brit utazási irodák szakmai szövetségei tartották itt éves kongresszusukat. „Érezhető volt, hogy változni fog a világ, de hogy merre és mikor, arra legfeljebb fogadni lehetett” – emlékszik vissza Gellai Imre ezekre az időkre. Meg sem fordult például a fejében, hogy korábbi beosztottjából, a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalatot kommandírozó Boross Péterből miniszterelnök lesz néhány évvel a fordulat után.
„Senki nem mondta, hogy menjek, de nem is marasztaltak” – idézi fel az átalakulás bársonyosságát az OIH – a rendszerváltás után – miniszterhelyettesből főosztályvezetővé „visszaminősített” elnöke, aki maga kérte felmentését, miután nem érzett kellő politikai támogatást ágazata és saját személye mögött. Ezt egyébként akkor is, ma is normálisnak ítéli, elvégre kisebb gondja is nagyobb volt a kormánynak annál, minthogy a turizmussal bíbelődjön. Hiába közelítette meg a nyugdíjkorhatárt, 1991-ben esze ágában sem volt letenni a lantot: elment vezérigazgatónak a Danubius és a Casinos Austria közösen gründolt cégéhez, a Casinos Hungaryhez. Itt egyetlen évvel átlépte a saját magának felállított korlátot, s csak 8 esztendő elteltével, a kaszinók koncessziós szerződéseinek lejártával vonult nyugdíjba, elérve a Nyugat-Európában elfogadott, 67 éves korhatárt.
És bár azóta többet pihen, 74 évesen is aktív: az Aquaprofit Rt. turisztikai főtanácsadójaként kiveszi a részét a magyar termál- és gyógyvízkincs hasznosításából. Legfőbb feladata jelenleg a nemzetközi vonzerejű hazai fürdőhelyek felkészítése a 2007-től megnyíló uniós források befogadására, az optimális középtávú fejlesztési stratégiák kidolgozása. Ma is rendszeresen oktat felső- és középfokú intézményekben, és gyakran jelennek meg szakcikkei a fürdőkultúráról – amelynek maga is elkötelezett élvezője.
