Ostrom után, gimnazistaként lettem tagja a szektának, 1946-ban, amikor Budapest még romokban hevert, de a Lukács már nyitva volt, tele súlyos lőtt sebekkel. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a falait, akkor is, mindmáig, a sűrűn egymás mellett sorakozó, gyógyulást és hosszú életet köszönő hálatáblák tartják egybe minden kataklizmán túl. Mert amikor 1956 tragikus novembere után az ismét félig rommá lőtt város bénult tetszhalott volt, még nem jártak a villamosok, én a Margit hídon átgyalogolva Pestről Budára, íme, már nyitva találtam a márványtáblák összetartotta sárga épületet, bent gőzölve várt csontmelegítő medencéivel a kinti didergető valóság ellen. Ezt a rettenetes testi-lelki didergést oldotta mindig, a legsötétebb zsarnokság idején is, ‘56 szent októbere előtt.
A frissen levert forradalom után, a villamostalan, lábadozó városban itt találkoztak a Lukács-szekta író- és művésztársadalmából azok, akik nem voltak restek begyalogolni, az úszás, a meleg víz, és a nagy viták kedvéért. Például arról (ó, te naiv családom: értelmiség!), hogy egy ilyen forradalom után nem maradhat tartós a szovjet megszállás. Vagy hogy mikorra várható az amerikai beavatkozás. És hogy a magyar írók hallgatási sztrájkja megdönti-e a világkommunizmust?
Kolozsvári Grandpierre Emil, Vas István, Jékely Zoltán, Gömöri Endre, Boldizsár Iván, Litván György, Ránki György, Járdányi Pál, Kodály (de ő sosem állt szóba senkivel, csak úszott elszántan), Pécsi Sándor, Kállai Ferenc, Sennyei Vera, és még mennyien: akkor és azelőtt és azután a Lukács volt a napi menedékük. Egy igazi lukácsos csak akkor maradt ki innét, ha elhurcolták az Andrássy út 60.-ba, vagy halála miatt volt akadályoztatva az úszásban. Én például azért hagytam ki igazoltan néhány évet, mert kitelepítettek Budapestről egy tanyára, ahonnét komoly nehézségekbe ütközött volna bejárni.
A magam tanúságtételével is megerősített anekdotakincsből hadd mondjam el egyik kedvencemet. Amikor Kolozsvári Grandpierre Emilnek ‘56 novemberében arról panaszkodott Casanova-vérmérsékletű költőbarátja, milyen nehezen bírja ezt a villamostalanságot, és elsorolta Kőbányától Újpestig valamennyi elérhetetlen barátnőjét, akkor Grandpierre (a másik Casanova) azt felelte: „Mondok neked valamit: amíg újra nem indítják a villamosokat, addig ott a feleséged!” Mire a költő, a fölfedezés döbbent csöndje után, homlokára csapott: „Tényleg!”
A Lukács ma is a Lukács. Azzal a különbséggel, hogy a kimaradt régi szektatagokból, csupán akit én ismertem, kitelne egy parcella a Farkasréti temetőben. Akikkel egy-egy boldogító lukácsozás után valamikor negyven-ötven éve remek peislit (idegen nyelven: szalontüdőt) ebédelhettünk 10 forintért a sarki, rég eltűnt, hogyishívják kiskocsmában. Vagy szemben a Lukáccsal évtizedekig kávézhattunk a Malomtó presszóban. Melynek helyén vagy másfél éve gusztusosan, ízléssel épített és berendezett étterem nyílt, okosan megtartván a tradicionális Malomtó nevet. Régóta tervezem, most végre kipróbáltam. Nem bent, hanem a teraszon, az öreg, kissé roskatag tó fölött, barátságos fehér sátor alatt, Hitchcock és a régi jó mozik rendezőinek rituális vászonszékében ülve. (Nagyon tetszik.) Az étlap nem henceg azzal, hogy itt az égvilágon minden kapható. Hanem érdekes és választékos. A többi között kínál marhahússal japán tésztalevest (Ramen). Vagy főételnek báránymájat zsályás körteraguval. Vagy borjút libamájmártással, erdei gombás polentával (magyar puliszkával): remek ízkompozíció. De a legpompásabb a némi gyanakvással rendelt kacsamell chilis csokoládémártással, pisztáciás-epres rizottóval. Merész, de felséges telitalálat. Végül amarénás meggyel karéjozott csokoládé felfújtat rendeltünk. Becsülettel megmondták, hogy időbe telik. Megérte, mert olyan is volt. Kívül omlósan szilárdra sütve, belül ragacsos-folyékony állagú. Már-már mintha anyám csinálta volna. Jó étterem. Szent Lukács áldása rajta.
