A monoklival bűvölni lehetett. Egy középműfajú társalgási színdarabban a tízes vagy húszas évekből egy gáláns színész egész monoklibravúrjátékot, valóságos monoklinyelvezetet tudott produkálni, ha a szerző beleírta vagy a rendező hozzárendezte a figurához. Az utolsó, általam ismert, sőt barátként ismert ember Fényes Szabolcs volt, aki monoklit viselt. Elképesztő (és egyúttal megnyugtató) látvány volt a népi demokráciának nevezett diktatúrában egy kizökkenthetetlen úriember, aki nem tette le emblematikus monokliját az álproletár, igyekvően micisapkás értelmiség korában sem. Mert zseniális, elnyomhatatlan dallamait ama zord idők társadalma sem nélkülözhette.
De a szexepiles monoklinál mennyivel izgalmasabb volt a nők harisnyakötője. Régi filmekből, a francia impresszionisták festményeiből mai generációk is fogalmat alkothatnak e mitikus ruhadarab erotikájáról. Szerintem óriási vesztesége a férfitársadalomnak, hogy kiment az időből az a felcsigázó pillanat, amikor a nagy kaland egyik fontos epizódjaként lehullt a lepel (azaz a szoknya) a magukat megadó nőkről. Akik akkor még combokat hordtak a mai divatozó fogpiszkálók helyett. Hol hasonlítható a prózai kibújás egy mai harisnyanadrágból ahhoz a kissé körülményesebb és strapásabb, de varázslatos művelethez, amit egy harisnyakötő lefejtésének szertartása jelentett a férfiembernek?
Kissé elragadott a fantáziám, elkalandozva az eredeti uzsonnatémától, de csupán azt akartam érzékeltetni, hogy az uzsonna ugyanúgy a múltba süllyedt, mint a monokli, a legyező, a harisnyakötő. Az én gyerekkoromban, nagyapám felvidéki birtokán, ahol nyaranta összegyűlt a nagy család a kúria melletti vendégházban, még volt igazi, régimódi uzsonna. A kúria teremnyi ebédlőjében a hatalmas ovális asztal délután uzsonnára megterítve várt, ez ugyanolyan kötelező étkezés volt, mint a reggeli, ebéd, vacsora. (Más kérdés, hogyan lehetett négyszer-ötször étkezni naponta!) Mindig óriási volt a hangulat, viccek, családtörténeti anekdoták, egymás derűs froclizásának fóruma. Mi is, az unokák csapata, imádtuk ezeket az együttléteket.
Az uzsonna volt az ideje a hegyi legelőkről származó brindzának, mely érett állapotában már kimászott nyitott tárolóedényeiből. Ideje volt a friss vaj köpüléséből származó hideg írónak, a bacsó készítette zsendicének (bacsó egyenlő juhosgazda). A lapos, meleg vakarkának, csodás mellékterméke a kemencében sült krumplis rozskenyérnek, melyet káposztalevélen toltak a kemencébe, az pedig rásült a kenyér aljára, utánozhatatlan ízt produkálva. Az uzsonna volt az ideje annak a szárazkolbásznak, melynek rokonát félévszázada hiába keresem, s melyből egy nagyétvágyú pesti kamasz nem tudott eleget enni. Mígnem egyszer a ház asszonya uzsonna után marokra fogta a kamasz tányérján felhalmozott kolbászhéjat, és csak annyit mondott: „Gyerekek, így több nap, mint kolbász!” És az uzsonna volt az ideje a ribizlinek, málnának, az apró, de hatalmas illatú erdei szamócának (úgyszintén nem találom gyerekkorom óta). Ma elképzelni sem tudom, ezek után hogyan vacsoráztunk, amikor annak jött el az ideje. Ezt hidalta át később az én praktikus anyám olyan meghívással Pesten, mely szerint szívesen látja vendégeit egy ucsorára. Összevonva az uzsonnát a vacsorával.
Az uzsonna elmerült a múlt tengerében. (És nehogy egy kalap alá vegyük az iskolai tízóraival!) Elnyelte a rohanó idő, és az a rettenetes „fast food”. A villámzabálás. Az uzsonnához idő kell. Ejtőzés, diskurálás, ahogy nagyapáék mondták, a „tischlizés” öröme. Ki ér erre rá manapság? Senki. Az erotikus harisnyakötő még visszajöhet, a kiszámíthatatlan divat hullámain. Az uzsonna (az „ozsonnya”) már soha. Ezért gondoltam: elmondom, mert én még emlékszem, milyen volt.
