Aszódi Attila

– Nemrég gondolt egy merészet és expedíciót szervezett Csernobilba. Egyszerűbb módját nem lelte az önpusztításnak?

– Ne higgye, hogy ezzel aláírtam a halálos ítéletemet. Akkora többlet dózis ért, mintha tüdőszűrésre mentem volna. Látja, még élek, pedig a tudományos kirándulás során talaj-, víz-, iszap-, növény- és állati mintákat is gyűjtöttünk. Három napot töltöttünk a lezárt zónában, vagyis az erőmű 30 kilométeres körzetében. A reaktorban borzalmas pusztítást okozott a robbanás, az erőművön kívül azonban olyan az élet, mint bárhol máshol.

– Gondolom, azért nemcsak a távolság tartja vissza attól, hogy hétvégi telket vásároljon a helyszínen.

– A távolság visszatart, de a környezet nem taszít. Az embereknek előítéleteik vannak Csernobillal kapcsolatban. Ebben a sajtó is hibás. Most, hogy az évforduló miatt begyűjtöttem a katasztrófáról megemlékező hazai és nemzetközi lapokat, azt láttam, hogy mindegyik lehangoló képet fest a városról. A cikkek éppúgy riasztóak, mint a melléjük rendelt illusztrációk, amelyek kivétel nélkül őszi és zord téli képeken ábrázolják a területet.

– Ezek szerint nyáron kell odamenni?

– Mi tavasszal voltunk Csernobilban, és akkor gyönyörű a környék. A flóra és a fauna egyaránt nagyobb változatosságot mutat, mint máshol ugyanilyen éghajlati viszonyok között. Sőt, mivel az ember itt most alig zavarja az élővilágot, sok, a környékről korábban eltűnt állat bukkant fel ismét. A túra során begyűjtött minták elemzése igazolta: a területen mérhető a radioaktivitás, de a dózis nem olyan szintű, hogy az élőlények ne tudnák elviselni azt. Mondok mást: vannak, akik a visszaköltözést fontolgatják, néhány idős, egykor itt élt ember pedig már meg is tette ezt.

– A sajtóban eltérő adatokat olvastam a katasztrófa következményeiről. Van már valós mérlege a csapásnak?

– Próbálom követni a számháborút. Magam az Egészségügyi Világszervezet, a WHO becslésével értek egyet, amely 4 ezerre teszi azok számát, akik a katasztrófa miatt vesztették, vesztik el életüket. A becslés a legnagyobb dózist elszenvedett 600 ezres populációra vonatkozik, és 70 év alatt következik be. Eddig név szerint 50 embert ismerünk, akik az extrém dózis következtében haltak meg. Ha tágabban értelmezve vonok mérleget, a katasztrófa az emberi veszteségek mellett komoly károkat okozott az atomenergiának. Az atomerőmű-építési kedv Csernobil miatt leállt, a technológia Európában tiltólistára került.

– Finnország és Franciaország most mintha fittyet hányna a félelmekre.

– Ez örömmel tölt el, mivel az atom csak a zöldek szerint halott technológia. Azt tartom jó iránynak, ha több különböző technológiájú erőműben állítjuk elő az elektromos áramot, miként jelenleg is: harmad-harmadrészt atomenergia, szén és földgáz felhasználásával.

– A hosszú „építési tilalom” alatt javult-e érzékelhetően az atomerőművek működésének biztonságossága?

– A Nyugat-Európában és itthon épített létesítmények már úgy készültek, hogy az atomerőmű saját hatáskörben is le tudja kezelni az esetleges üzemzavarokat. A csernobili típusúak azonban nem ilyenek, ezért is aggaszt, hogy Oroszország nemigen vehető rá ezek bezárására.

– Ön milyen érzéssel sétálna Pakson abban az utcában, amelyet a Védegylet Csernobilról akar elnevezni?

– Nem tetszik az évfordulós ötlet, hiszen e nélkül is hosszan emlékszünk majd rossz szájízzel a katasztrófára.

– Katasztrófa nem csak itt van, az ellenzék szerint a kormány energiapolitikájában is. Mit vár a következő négy évtől?

– Gondolom, nem változik a kormány álláspontja a Paksi Atomerőművel kapcsolatban, azt igyekeznek állami kézben tartani. Szükség lenne az elavult, fosszilis erőműkapacitások leselejtezésére és pótlására, az atomerőmű üzemidejének meghosszabbítására, és itt az idő párbeszédet kezdeni egy új atomerőmű megépítéséről is.