Hogy hol járt közben? Két és fél évtizedet töltött a Magyarországnál, a Kádár-korszak páratlan színvonalú, népszerű hetilapjánál, amelynek nemzetközi rovatában szerzőként megjelenni mindenekelőtt azért volt rang, mert azt ő vezette. A hatvanas évektől ő volt a legtekintélyesebb magyar külpolitikai újságíró, akitől még a legjobbak is tanulhattak elemzőkészséget, a nemzetközi események hátterének alapos ismeretét. Továbbá azt, hogyan lehet elhelyezni Magyarországot a világban, illetve tetten érni, miként hat a külvilág az itthoni viszonyokra.
S még valamit. Mindenkit, akit az a megtiszteltetés ért, hogy cikket kért tőle, arra ösztönzött, hogy – az akkori keretek között – a legőszintébben, legtárgyilagosabban elemezze a világ történéseit, a lehető legmesszebb menjen el az igazság keresésében.
Majd a rendszerváltás küszöbén „hazajött”, s a Figyelőt sokan ismét az ő kedvéért is kezdték olvasni. Szakmai és nyelvi eleganciája, a legnehezebb kérdéseket is közérthetően megvilágítani képes, tiszta stílusa élménnyé tette minden cikkét. Személyiségére az érdeklődő bölcsesség és a finom humor volt jellemző. Soha nem vetette el a sulykot, mindig higgadtan mérlegelt, és ebből vont le következtetéseket. Bár sokszor súlyos teherként nehezedett rá a XX. század, igazi szellemi arisztokrata volt.
Másfél évvel ezelőtti írásában kitért arra is, hogy a Figyelő impresszumában az ő neve áll „másodikként a főszerkesztő neve után, holott a szerkesztőségi hierarchia más sorrendet követelne”. A szerkesztőségi hierarchia talán igen. Ez azonban így volt rendjén, mutatja ezt az a kivételes tisztelet, amely Gömöri Endrét – „itthon”, nálunk Bandit, Bandi bácsit – a magyar sajtóban övezte, és az a páratlan szakmai tudás, amelynek ő a birtokában volt.
Amikor néhány hete hirtelen eltűntek a Figyelőből az elmúlt nyolc évben elmaradhatatlan külpolitikai jegyzetei, a szerkesztőségbe szinte azonnal érkezni kezdtek a levelek, naponta többször is megcsörrentek a telefonok. Mi történt a Világkép rovattal? Nem tudtuk, mit feleljünk. Elszoruló torokkal, bízva a csodában, abban reménykedtünk, hogy ismét visszatér közénk – hazajön…
Bandi minden díjat és elismerést megkapott, amit csak magyar újságírónak odaítélhetnek. Ő volt az első, aki 1991-ben átvehette a Pulitzer-emlékdíjat, miként az írott sajtó Prima Primissima díját is ő érdemelte ki először; megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, a Táncsics-díjat és még egy sor más hazai és nemzetközi elismerést. Ám mit számít mindez ahhoz a nagyrabecsüléshez képest, ami az elmúlt hetek leveleiből, telefonhívásaiból áradt. Ahhoz a tudathoz képest, hogy az olvasók keresik, követelik az írásait, hiányolják azt az iránytűt, amelyet ő adott a kezükbe minden héten. Bandit éltette az emberek szeretete, és az a tudat, hogy fontos, amit leír.
A világpolitika összefüggéseit kereső, elemző újságírás kiemelkedő személyisége, utolsó mohikánja volt, aki egy hosszú szakmai életút minden tapasztalatán átszűrt bölcsességgel tudta minden helyzetben értékükön kezelni az eseményeket. A fiatal kollégák egy-egy (nemzetközi) esemény hallatán, amelyről azt hitték, sarkaiból forgatja ki a világot, nem egyszer ragadtatták magukat messzemenő következtetésekre. Ő ilyenkor derűs, csendes higgadtsággal csak annyit mondott: történt már ilyen az elmúlt fél évszázadban, a történelem már csak ilyen… És mindig igaza lett.
Bandi többé nem figyelmeztet bennünket a dolgok mélyén megbújó, igazi összefüggésekre. Mostantól nehezebb lesz eligazodnunk a világban.
A Figyelő szerkesztősége
• Hiányozni fog
Gömöri Endre hiányozni fog. Hiányozni fog a média „két oldalán” lévőknek – újságot íróknak és újságot olvasóknak egyaránt. És ez utóbbiak között, nekem személyesen is. Hiányozni fog, mert halálával a szabad magyar nyilvánosság egyik cselekvő, alkotó tagja – talán nem túlzás úgy fogalmazni – harcosa, a magyar újságírás felfénylő korszakainak egyik utolsó tanúja távozott közülünk.
Tudják, miniszterelnökként az ember újságolvasói, médiafogyasztási szokásai óhatatlanul megváltoznak: ilyenkor még többet olvas és akar is olvasni az ember, mint korábban bármikor. Mégis folyamatosan azzal az érzéssel küzd, hogy ismét kevesebbet tudott elolvasni az adott időszak hírmagyarázataiból, elemzéseiből, publicisztikáiból és egyéb közírásaiból, mint szeretett volna. Az ember ilyenkor azzal szembesül, bizony, nincs idő mindenre és mindenkire. És ez óhatatlanul ahhoz vezet, hogy válogatni kezd, takarékoskodik a drága idővel. Gömöri Endrére azonban mindig volt időm. Őt, az ő írásait ugyanis nemcsak rendszeresen elolvastam, de kerestem is. Kerestem, vártam a sajátos derűvel, életbölcsességgel és szakmai gondossággal megfogalmazott gondolatait, mert bár jobbára csak az írásai alapján ismertem őt, tudtam róla, hogy a magyar külpolitikai újságírás mindig európai koordinátákban gondolkodó elemzője, akinek figyelni, adni kell a szavára. És tudtam róla, hogy még ennél is több: életműve lenyomata, de egyúttal alakítója is a magyar újságírás egyik nagyon fontos és izgalmas korszakának. Hiszen Gömöri Endre a szabad magyar rádiózás egyik létrehozója, az 1956-os vészterhes órák tanúja, a Magyar Újságírók Szövetségének tiszteletbeli elnöke, és nem utolsó sorban az utolsó élő tagja a Nagy Imre körül csoportosuló újságíróknak. Egy legenda – azt hiszem, így szokás mondani némileg közhelyesen, mégis tárgyszerű pontossággal.
Mondom: sokat tudtam róla, mégis keveset. Tudtam például azt, hogy bátor ember. Olyan, aki az SZKP XX. kongresszusáról merte így kezdeni a mára – lám, róla beszélve másodjára jön elő ez a szó – legendássá vált elemzését: „Sztálinnal valami nincs rendben”. És tudtam róla, hogy a forradalom során a stúdióban állt, amikor Mindszenty, Kádár és Nagy Imre beszél a nemzethez. Tudtam, hogy első volt azon közírók sorában, akik már a nyolcvanas években arra figyelmeztették és ösztönözték a baloldalt, hogy merjenek „nyugatosok”, merjenek európaiak lenni. És tudtam róla azt is, hogy az idén március végén, éppen ennek a lapnak a hasábjain, még átfogó elemzést írt a most formálódó külpolitikai koncepcióról, amelyben a számomra is jelentős iránymutatással élt.
Mégis: keveset tudtam róla. Keveset az emberről, mert fájóan ritkán találkoztunk, kevesebb személyes beszélgetésem lehetett vele, mint szerettem volna – ráadásul mára befejezett múlt időbe került ez a mondat is: nincs többé mód az elmaradt beszélgetések pótlására.
Gömöri Endre hatvankét éves aktív pályafutása, és most lezárult munkássága, nyugodt, derűs, merengő személyisége a magyar nyelvű újságírás egyik zsinórmértékévé, vonatkoztatási pontjává tette. És e sajátos, vállaltan személyes hangvételű nekrológ végén meg kell vallanom azt is: sokat jelentett számomra az, hogy bírálata mindig méltányos volt velem, vagy kormányommal szemben.
Gömöri Endre olyan ember volt, akinek számított a véleménye, akinek adtam – és tudom: sokan adtunk – a szavára.
Hiányozni fog.
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök
• Miért van így?
Úriember-újságíró volt. Egy igazi hírlapíró, aki gyűlölte a butaságot, s a korlátoltságot a szerkesztőségben sem tolerálta. Abban a szerkesztőségben, ahová 1956-os tevékenysége miatt tulajdonképpen büntetésből helyezték, s ahová bő két évtizednyi kitérő után a rendszerváltás előtt visszatért, s amelyhez aztán haláláig hűséges maradt.
Nem ideológiai alapon írt, hanem – kitűnő elemzőképességére támaszkodva – mindig a mélyebb összefüggésekben rejlő racionalitást kereste, fölülemelkedve a lényegtelen dolgokon. Eközben úgy tudott kemény lenni, hogy nem gyilkolta meg a másikat. Nagy mediátor is volt, a kiélezett helyzetekben mindig megtalálta a megfelelő hangot, képes volt összebékíteni a szemben álló feleket.
Stílusának eleganciája, személyiségének sármja, aurája, utánozhatatlan humora hallatlan pontossággal, már-már szakipari precizitással és lelkiismeretességgel párosult – a tartalmi ügyekben, a határidők és terjedelmek betartásában egyaránt.
Az ország legjelesebb külpolitikai újságírója volt, aki kiválóan eligazodott a belpolitika világában is, s mindvégig megőrizte a gyermeki rácsodálkozás képességét. Csaknem fél évszázad távolából ma is tisztán látom magam előtt, amint ül az értekezleten, türelmesen hallgatja a rovatvezetők beszámolóit a földhözragadt belpolitikai ügyekről, a szocialista gazdaság képtelen helyzeteiről, majd (ál)naivan megkérdezi: „De gyerekek, ez miért van így?”
VARGA GYÖRGY, a Figyelő volt főszerkesztője (1985–1995)
• Magánszerkesztő
Az ’56 őszén sugárzott Szabad Kossuth Rádió általa is szerkesztett műsorai óta a közönség nem olvashatott, hallhatott tőle gondolatokat erről az országról. Hivatását gyakorló újságíró volt, nem publikált a hazája viszonyairól. Szemüveg felett eleresztett csibészhuncutmondén pillantásokkal színesen és derűsen barátkozott a túlélés szürke és monoton évtizedeivel. Palástolta szomorúságát amiatt, hogy ez a csepp nép évtizedekig elzárva élt a demokrácia szabadságától, amely demokrácia észak-atlanti változatának szakírója volt. Harminchárom esztendőn át várta az új életet. További tizennyolc esztendőnyi magyarországi hemzsegés sem oldotta fel igazán a hangulatát – Magyarország alig volt tárgy az írásaiban.
Teleki öngyilkosságától Gyurcsány politikai fanatizmusáig terjedően Gömöri Endrének minden eseményhez, minden himpellérhez és államférfihez, minden nyilatkozathoz és kormányprogramhoz, minden pártkongresszushoz és tüntetéshez volt egy jegyzete. A külpolitikai írások a lapokban jelentek meg, azokra töméntelen írásjegyzettel készült. A magyar tárgyú cikkek szóban hangzottak el, a jegyzetek társaságban tartott előadások voltak. Magánkiadásban elmondta a XX. század magyar történelmét. Kétperces magyarázattal kézenfekvővé varázsolt bármi oktalannak tűnő fejleményt. Aprókat lépve eldöcögött a szerkesztőségi asztalok között, s nevetve figyelmeztetett: minden levezethető a múlt elemzéséből. Csak az nem talál logikus gondolatokat, aki nem is keresi azokat.
Figyelős pályafutása előtt a hajdani neves Magyarország szerkesztője volt. Magyarország magánszerkesztője volt.
KRECZ TIBOR, a Figyelő volt felelős szerkesztője (1995–1997)
• Világkép
Gömöri Endre maga volt a progresszió. Az a világszemlélet, amelyet ő képviselt, a legigazabb értelemben vett európaiság megtestesülése. Ezért is volt magától értetődő, hogy amikor a kilencvenes évek végén elhatároztuk, a Figyelőt nyugati üzleti magazinok mintájára alakítjuk át, az ő neve és Világkép rovata a főszerkesztő neve utáni második helyre kerül az impresszumban. Ezzel is azt próbáltuk jelezni: a megújuló lap az őt pályája során mindig is jellemző világszemléletet tekinti iránymutatónak.
Lenyűgöző volt az az elemi kíváncsiság, amellyel a világ felé fordult. Ez a nyitottság, az új iránti fogékonyság segítette abban, hogy közel a nyolcvanhoz megtanulja a számítógép használatát, elkezdjen az interneten kutatni, és az onnan összegyűjtött információ segítségével tájékozódni. Ez is tágította a világképét.
S van még valami, ami igen inspiráló volt a személyiségében. Az, hogy a Nagy Imre-vonalat képviselő ’56-os forradalmárként milyen végtelen toleranciával és derűvel tudott a Kádár-rendszer viszonyai közepette felülemelkedni személyes sérelmein, s tudta azt indulatok nélkül, szinte mosolyogva bírálni.
MERÉNYI MIKLÓS, a Figyelő volt főszerkesztője (1998–2003)
• Vérbeli profizmus
Nagyon imponált nekem, hogy az írásait diktálta. Előtte a nagy világlapokból kivágott és jegyzetekkel ellátott cikkek, mellette egy gépírónő, ő meg nyomdakészen fogalmazva hangosan írt. Fegyelmezett volt és igényes, megtanította rá több mint hat évtized hírlapírói tapasztalata; mellőzte a pongyolaságot, a nyelvi-gondolati slamperájt, a kliséket. Ha kellett, akkor takkra, vagyis karakterre annyit írt, amennyit kértek tőle. Az olvasás a szenvedélye volt, szinte mindent olvasott, szenvedélyesen érdekelte a világ. Külpolitikai újságíró lett, pedig neki mindig is szűk volt ez a keret, de az élete úgy hozta, hogy csak a rendszerváltás után írhatott belpolitikai publicisztikát. Nektek, fiataloknak könnyű, mondogatta, ti szabadon írhattok, az én fejemben már mindig is ott ül a kopasz cenzor, és figyelmeztet az óvatosságra. Tudta, hogy egy-egy rosszul használt idióma, erősebb jelzős szerkezet néha szó szerint életveszélyes lehet. Nem feledhette, hiszen régi kollégái közül számosan fejezték be életüket, ahogyan ő mondta „nem természetes halállal”.
Még nagyon új ember voltam a Figyelőnél, amikor egyszercsak megállt mellettem, és azt mondta: olvassam már el, amit írt. A meglepetéstől szólni sem tudtam, hogy jövök én ehhez, gondoltam. Ez a gesztusa a rokonszenven és az elismerésen túl a vérbeli profizmusnak arról a rejtett vonásáról is szólt, amely bármennyire is ura a zsurnalizmus összes mesterfogásának, mindig is némi kétellyel tekinti saját szövegét, tudván tudva, hogy ebben a műfajban sosem lehet tökéleteset alkotni. Az az erkölcsi parancsolat húzódik meg e mögött, hogy az ember felel minden leírt mondatáért.
SIPOSS ZOLTÁN, a Figyelő volt munkatársa (1992–1997)
