A fenti írással kapcsolatban azonban érdemes egy keveset azon tényezőkkel is foglalkozni, amelyek kimaradtak belőle. Az egyik ilyen „elszúrt” tétel a privatizációs folyamat. Ha korrektebb mederben zajlik a magánosítás, akkor a privatizációs bevétel érzékelhetően magasabb lehetett volna. Tekintve, hogy mintegy 20 ezer milliárd forintnyi állami vagyon eladása történt meg, a különbségre most speciel nagyon nagy szükség lenne.
Körvonalazódik az országban zajló folyamatokról egy olyan összkép, hogy nálunk lényegében egy olyan kapitalizmus valósult meg, amilyennek azt a Kádár-rendszerben írták le. De tőlünk nyugatabbra a kapitalizmus nem olyan, mint amilyennek a szocializmus idején bemutatták, és nem olyan, amilyen ma Magyarországon van. Japántól Nyugat-Európán át az Egyesült Államokig sokféle nagyvállalkozó létezik. A néhai Armand Hammer (aki Lenintől Gorbacsovig minden szovjet vezetőt személyesen ismert) dollármilliárdjai ellenére korrekt üzletember tudott maradni. Vannak azonban olyan nagy cégek is, amelyeknek tulajdonosai vagy menedzsmentje gátlástalan, mindenen és mindenkin hajlandók keresztülgázolni céljaik elérése érdekében. A mindenkori magyar politikai vezetésnek sokféle eszköz rendelkezésére áll ahhoz, hogy érzékeltesse a gazdaság szereplőivel; szívesebben látnánk hazánkban a Hammeréhez hasonló vállalkozásokat, mint a skála másik szélén lévőket.
Nem lehet elmenni a külföldi államadósság ügye mellett sem. A közgazdászok véleménye megoszlik. Vannak, akik szerint nyugodtan lehet még további kölcsönöket felvenni, mert Magyarország jó adós, könnyen kapunk hitelt, csak arra kell vigyázni, hogy nyereséget hozó beruházásokra fordítsuk a forrásokat. Vannak, akik azt mondják, már eddig is túl sok hitelt vettünk fel, az eladósodás mértékét csökkenteni kell. Szerintem hosszú idő alatt, de az összes adósságot vissza kellene fizetni.
Eddig is az volt a fő indok, hogy a hiteleket olyan gazdasági célokra fordítjuk, ami megtérül. A gyakorlatban viszont azt látni, hogy közel négy évtizede vesszük fel a hiteleket, ezzel párhuzamosan folyamatosan (kis szünetekkel) növekszik az államadósság, és sehol sem akar felszínre bukkanni az a rengeteg nyereség, amiből vissza lehetne fizetni a kölcsönt. Magyarország most tényleg könnyen kap hitelt, de ebben van a veszély is. Tőlünk független világgazdasági események is teremthetnek olyan helyzetet, hogy az ország nem tudja határidőre teljesíteni törlesztési kötelezettségeit. Ez esetben fokozatosan egyre rosszabb adósminősítést kapunk és csak méregdrágán jutunk új hitelekhez – éppen akkor, amikor gigantikus adósságot cipelünk a batyunkban. Ez most közel 14 ezer milliárd forint.
Egy magánszemély vagy magáncég könnyedén vállalhat pénzügyi kockázatokat, mert végső soron csak a saját bőrét viszi a vásárra. Egy ország döntéshozóinak csak akkor szabadna kockázatot vállalniuk, ha a gazdasági szakemberek „ezer százalékig” biztosak a jövőbeni prognózisaikat illetően. Most pedig nem úgy néz ki, hogy ez lenne a helyzet.
HIRKÓ CSABA
Budapest
