Azért beszélek ebédről, mert este nálam whisky vagy snapsz járja (mindig csak egyetlen pohárral, sosem többel, a jó életérzésemhez ennyi elég). De ebéd előtt Unicum kell a szervezetnek, az tesz jót neki, különös tekintettel a befogadó gyomor állapotára. Aromavilága és gyomoregyengető hatása karöltve jár, és nem hasonlítható semmilyen más gyomorkeserűhöz, bármilyen jópajtási viszonyban áll életrajzi vallomása szerint Zwack Péter, a dinasztia jelenlegi doyenje, Cinzano és Gancia urakkal, meg Herr Underbergerrel. (E baráti riválisok közül egyedül Monsieur Cointreau rúghat szerintem labdába, de az ő ugyancsak pompás itala kizárólag étkezés végére való utóegyengető medicina.)
A pártállami – azaz államosított, azaz ellopott – Unicum nem volt az italom, vagy életkorom más ízlésvilága miatt, vagy pedig egyszerűen nem ízlett igazán. Pedig csak most tudtam meg, amikor nemrég, meghitt ünnepség keretében megnyílt a Zwack Múzeum, hogy a szocializált Unicum 20 fűből állt, többet nem tudott az elorzó állam kideríteni, a több mint kétszáz éves titok pedig, az eredeti recept, 30 füves. Valószínűleg nem véletlen tehát, hogy én csak a restaurált Unicumot szerettem meg.
Olyannyira, hogy hosszabb hiánya szinte tűrhetetlen. Amikor Tükörjáték című darabom ősbemutatója 2000-ben fura módon nem Magyarországon esett meg, hanem Németországban, egyszerre két német színházban is, én kint voltam a hosszú próbafolyamat idején, és a színházi büfében többféle, kitűnő meleg ételt lehetett kapni; csak éppen az Unicum hiányzott, de nagyon. Ők azt se tudták, mi fán terem! (Bocsánat, kedves Zwack Péter, van még ilyen sarka a világnak. De alig!) Hozattam tehát egy palackkal itthonról, végigkóstoltatván a német színésztársulattal. Óriási volt a sikere, úgyhogy a büfésasszony azonnal megrendelte, és e perctől állandóan tartotta. (Egyébként a Tükörjáték most már itthon is látható, magyarul, az Asbóth utcai Ericsson Stúdióban. Ez volt a reklám helye.)
A színházi bemutatókról térjünk vissza a Zwack Múzeum bemutatójára (Soroksári út-Dandár utca sarok). Elérzékenyülten léptem be az ős-szeszfőzdébe. Milyen szép szerkezet, azzal a hatalmas réztestével, meg artisztikusan kacskaringózó csöveivel. Apám mosonszentmiklósi birtokán is volt ilyen, mégpedig hírneves megyeszerte, mert itt készült a leglassabban csöpögtetett, legfinomabb pálinka. Apám kedvenc ringlópálinkájának zamata több mint félévszázad múltán is itt tapad a szájpadlatomon. (Ezt is ellopták, csak éppen nem volt restauráció, mint Zwackéknál.)
A muzeális szeszfőző után mentünk a tulajdonképpeni múzeumba. A családi alaplegenda főszereplőjének portréja vár, a „kalapos király”, II. József kíváncsi tekintete: az ő orvosa volt a híres Zwack-ős, aki őfelségének gyógyszer gyanánt kínálta füves italát (melynek receptjét „államtitokként” őrzi a mindenkori család feje), és a felség nagyot csettintve kijelentette: „Ez aztán unicum!” Azaz egyedülálló, páratlan. Így lett az unicumból Unicum.
A Zwack Múzeumot meg kell nézni, mert szellemes és remek. Ötletes összeállítása, tárgyi gazdagsága, kiállítási újításainak sora, iróniája és öniróniája, olykor szubjektív érzelmessége, és főként korfestő ereje – a maga nemében valóban unikum. Az ember azt hinné: mit lehet egy likőr történetéről különöset mondani? És lehet! Ha viccelni akarnék, azt mondanám: likőrben a történelem. Komolyan szólva azonban: a likőr is lehet történelem. Ha a család és a vállalkozás összefonódik az ország történetével – és miért ne fonódhatna? -, akkor ez demonstrálható is, történelem és család, privát szféra és szakmaiság egymást támogatja. Órákig el lehet ácsorogni a vitrinekbe zárt korszakok elbűvölő tárgyi világát bámulva. S közben, kóstolgatva a büfében, ellenőrizni, már nem csak az Unicumot, hanem Zwackék egyéb italait is próbálva: hogy mivel töltötte ez a család az évszázadokat? Megteremtett egy igazi, világhírű hungarikumot.
