Yes, yes, yes! – ujjongott kezeit magasba lendítve angolul Kazimierz Marcinkiewicz lengyel kormányfő szombat hajnalban, amikor az Európai Unió huszonöt tagállamának vezetői rendkívül kimerítő egész napos alkudozás után megállapodtak az unió 2007 és 2013 közötti finanszírozásáról. A tárgyalássorozat kezdete óta ez volt az első alkalom, hogy a lengyel miniszterelnök más szót is kiejtett a száján, mint azt, hogy „nem”.
A költségvetési alku tető alá hozásán fáradozó brit diplomaták szemében Marcinkiewicz mellett Gyurcsány Ferenc volt a másik notórius „Mr. No”. A magyar miniszterelnök 24 óra alatt háromszor is nemet mondott Tony Blair, az EU soros elnöki tisztét betöltő brit kormányfő ajánlatára. Érdemes volt kitartani, hiszen a magyarok közel egymilliárd euróval „vastagabb” zsebbel sétáltak ki a teremből ahhoz képest, amilyen javaslatcsomag akkor fogadta őket, amikor beléptek oda. A pénzügyi alku 7 év alatt végül összesen 33 milliárd eurónyi támogatást hoz a konyhára a magyaroknak, amiből 22,6 milliárdot strukturális és kohéziós alapok formájában a felzárkóztatásra fordíthatnak. Utóbbi összeg éppen egymilliárd euróval kevesebb annál, amit még a nyáron a luxemburgi soros elnökség csomagja tartalmazott, viszont egymilliárddal több annál az ajánlatnál, aminek elfogadására Blair hasztalanul igyekezett rávenni magyar kollégáját.
Angela Merkel. Új csillag született az unió egén?
KÖNNYÍTETT FELHASZNÁLÁS. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kompromisszum egy sor könnyítést is jóváhagyott a pénzek felhasználási szabályaiban – jócskán csökkentve ezáltal a támogatások bennragadásának veszélyét -, az adott körülmények között magyar szempontból tisztességes megállapodás született. (Az egy főre jutó felzárkóztatási támogatás tekintetében a csehek után a másodikok vagyunk). Hazai becslések arra az eredményre jutottak, hogy a magyar büdzsének körülbelül 7 milliárd eurónyi megtakarítást jelent majd az, hogy a fejlesztési programoknál 85 százalékra emelték az uniós társfinanszírozás felső határát, a vissza nem igényelhető áfát pedig a regionális és helyi önkormányzatok költségként számolhatják majd el. Ha ez kalkuláció valóban helytálló, a most elfogadott hétéves keretköltségvetés még előnyösebb is a nyáron elutasított javaslatnál. Meglehet, kevesebb pénzt ígér, a rugalmasabb szabályoknak köszönhetően viszont a költségvetés számára jelentkező megtakarítások messze túlszárnyalhatják a „veszteségeket”.
Ami a lengyeleket illeti, Brüsszelben már senkit sem lepett meg, hogy ők az utolsó pillanatig oroszlánként küzdöttek a támogatásokért. Az alku tető alá hozásán ügyködő brit diplomaták ellenben igencsak meghökkentek azon az elszánt ellenálláson, amit a magyarok részéről tapasztaltak. A kormányok harci kedvét az európai színtéren mindig növelik a közelgő választások, és ez alól természetesen a magyar miniszterelnök sem volt kivétel. Gyurcsány Ferenc annak biztos tudatában tárgyalt Brüsszelben, hogy kudarc esetén az ellenzék a nemzeti érdekek kiárusításával fogja vádolni. Csakhogy a kormányfő bekeményítésében majdnem ekkora szerepet játszott az a pofon is, amelyet elődje, Medgyessy Péter három éve Koppenhágában, a bővítési tárgyalások hajrájában kapott az Európai Uniótól. Medgyessyék akkoriban a tárgyalások egy kritikus szakaszában nem mondtak eléggé határozott nemet az éppen aktuális pénzügyi ajánlatra, aminek az lett a vége, hogy Magyarország viszonylag rosszul jött ki az alkuból. Tanácsadói jó előre felhívták Gyurcsány figyelmét a koppenhágai kudarc megismétlődésének veszélyére, így arra, hogy az EU-ban soha nem szabad elégedettnek látszani, és az embernek gyakran makacsul egymás után többször is nemet kell mondania ahhoz, hogy a végén igent mondhasson.
A MÚLT KÍSÉRTETE. Koppenhága emléke egyébként is kísértett a múlt héten Brüsszelben, hiszen egy brit félreszámolás miatt a magyaroknak megint futniuk kellett a pénzük után, akár csak három évvel ezelőtt a dán fővárosban. Az történt ugyanis, hogy miközben az uniós elnökség javaslata Közép-Magyarország régiónak évi 115 euró egy főre jutó támogatást helyezett kilátásba, az ehhez társított 140 millió eurós plusz összeg több száz millióval elmaradt a reálistól. Bár a végleges szövegben visszavonták a 115 eurós fejpénzre tett ígéretet, s a 140 millió euró maradt, a magyar küldöttség azzal vigasztalta magát, hogy a támogatási határérték felső szintjének megemeléséből származó több mint 900 millió euró viszont szabadabban felhasználható lesz.
Mindazonáltal a korábbi üzleti tárgyalásain szerzett tapasztalatainak is bizonyára nagy hasznát vevő magyar kormányfőnek, illetve lengyel kollégájának nyilván csak arra volt lehetősége, hogy kontrázzon, hiszen az eurómilliárdokban megjelenő többletigények kielégítéséhez olyasvalakire is szükség volt, aki hajlandó fizetni a nagyobb számlát. Nagy szerencsére Angela Merkel, az új berlini kormány első embere személyében váratlanul megtalálták azt, aki megtette ezt a szívességet. A német történelem első női kancellárjának európai debütálásához Brüsszelben már a csúcs előtti hetekben is nagy reményeket fűztek: miután a brit és francia álláspont közötti szakadék áthidalhatatlannak tűnt, javarészt tőle várták a megváltást. S nem is kellett csalódniuk. Amikor már végképp kezdett válságosra fordulni a helyzet, Merkel egyszer csak azt javasolta, hogy a brit tervhez képest 13,2 milliárd euróval emeljék meg a 2007 és 2013 közötti uniós kiadások tervezett szintjét.A keletnémet származású politikusasszony ráadásul a lengyeleket is teljesen levette a lábukról, amikor felajánlott nekik 100 millió eurót a szegényebb német tartományok pénzéből. Udvarias lengyel kollégája erre már nem mondhatott nemet. Lett is egyből több pénz, amiből Tony Blair szépen sorjában kifizethette a „hasfájós” országok különleges igényeit, megnyitva az utat a hétéves pénzügyi terv elfogadása előtt.
Angela karácsony előtti „angyaljárása” ezzel még nem merült ki, hiszen – elsősorban a franciákkal együttműködve – olyan szövegtervezetet tett le az asztalra, amely segített elmozdítani a holtpontról azt a vitát, amely az egész költségvetési tárgyalás legfogósabb kérdéséről, a brit visszatérítésről folyt. London így végül szintén meghozta saját áldozatát a bővítésért: belement az uniótól még a nyolcvanas évek közepén Margaret Thatcher akkori brit kormányfő által kierőszakolt „rabatt” hét év alatt 10,5 milliárd euróval történő csökkentésébe, és cserébe kapott egy homályos ígéretet arra, hogy a költségvetés kiadási és bevételi oldalának reformjára előbb-utóbb sor kerül.
Az úgynevezett felülvizsgálati klauzula szerint 2008-2009-ben az Európai Bizottság javaslatot tesz majd a közös költségvetés modernizálására – merthogy a most elfogadott csomag a legnagyobb jóindulattal sem tükrözi a kor követelményeit. A 2007 és 2013 közötti időszakra szóló uniós költségvetésben is túlzottan nagy a mezőgazdaságot támogató, ellenben kicsi a versenyképesség javítását szolgáló kiadások aránya, jóllehet ez utóbbiak az Európai Unió globális pozícióját erősítenék. „Nyíltan meg kell mondanunk a polgárainknak, hogy a tagállamok által elhatározott költségvetési csökkentéseknek következményei lesznek. Ezzel a büdzsével egy sor dologról le kell majd mondanunk” – közölte José Manuel Barroso, annak az Európai Bizottságnak az elnöke, amely eredetileg közel 150 milliárd euróval nagyobb pénzügyi keretet javasolt, hogy az EU meg tudjon felelni a saját maga által támasztott igényeknek.
Mindazonáltal a megállapodás ténye végeredményben önmagában is siker. A közös alkotmányról rendezett május végi népszavazások elbukása, és a nyári költségvetési tárgyalások zátonyra futása régóta nem látott válságba taszította az Európai Uniót, amely most nem nagyon engedhette meg magának a sikertelenség luxusát. Egy további kudarc ugyanis nem csak az általános krízist mélyítette volna el, de konkrét politikák folytatására is kihatással lett volna. Brüsszeli illetékesek szerint a költségvetési alku nélkül teljesen bizonytalanná vált volna az unió további bővítése, s a tagállamokban nagy valószínűséggel felerősödött volna a protekcionizmus, hosszú időre jégre téve a világkereskedelem liberalizálását és az egységes belső piac evolúcióját.
Ez éppen annak a Nagy-Britanniának nem lenne érdeke, amelyről sokan azt mondták, hogy nem is akarja igazán az alkut. Tony Blair végül a brit visszatérítés ügyében tett engedménnyel rácáfolt a kétkedőkre – bár a sikerhez egy új európai „csillag”, Angela Merkel születése is kellett.
