Az észak-angliai Leeds városának egyik kopottabb külső negyedében Basir Ahmed Tansir könnyezve toporgott a fotósok gyűrűjében. Háta mögött, a családi üzlet kirakatában békésen villogtak egymás mellett a pakisztáni ételeket, meg a tipikus brit prolikaját – halat és sült krumplit – hirdető „fish & chips” neon-betűk. A magas kürtőjű angol kémények fölé tornyosulva feltűnt a leedsi mecset félholddal ékesített kupolája. Egy a szigetország 1200 mecsetje közül. Az egész akár a kultúrák csiszolt együttélésének szimbóluma is lehetett volna, ha Basir Ahmed azt nem mondja: „Unokaöcsém büszke volt arra, hogy született brit polgár. Családunk nem ért semmit. Valakinek a hatása alá kerülhetett.”
Ettől a pillanattól kezdve a jelenet már nem az együttélés jelképe volt, hanem valami egészen másé. Azé, amit néhány napja az angolok „belső dzsihádnak” neveznek. Az iszlám „szent háború” olyan új típusának, amikor egy terrorista merénylet végrehajtói másod-, netán harmadik generációs brit állampolgárok, akiket a terrorizmus nemzetközi szervezetével egy külföldről érkező professzionista szakértő (az angol sajtó „keresztapának” nevezi) készít fel az akcióra. A profi idejében elhagyja az országot; az amatőrök maradnak. Méghozzá ebben az esetben holtan. A brit földön valaha elkövetett, legtöbb áldozatot követelő, pontosan időzített (három metró, egy autóbusz) robbantások mind a négy elkövetője egyben öngyilkos merénylő is volt. Ez is először történt meg Európában és éppen úgy az al-Kaida keze nyomára vall, mint az akciók dermesztő pontossága.
Nemcsak Basir Ahmed nem érti, hogy „brit voltára büszke”, 22 éves unokaöccse, Sezad Tanvir, a leedsi egyetem utolsó éves hallgatója – és hozzá hasonló három társa – miképpen válhatott a szekularizált brit társadalom látszólag integrált polgárából egy irracionális halálkultusz eszközévé. A brit társadalom sem érti, hogy (a Financial Times vezércikkének brutális fogalmazásával) „mi történik egy leedsi mellékutcában élő névtelen senkivel, míg végül elhiszi magáról, hogy az Iszlám bosszúálló mártírja?”
A londoni öngyilkos merényletek utáni első órákban-napokban a külvilág a londoniak már-már sztoikus nyugalmát és fegyelmezettségét, a tömeghisztéria hiányát méltatta és értékelte. Ma, két héttel utóbb számomra a brit társadalom (és az elitmédia) érettségének legimponálóbb bizonyítéka az, hogy az önvizsgálat áll a vita középpontjában. Második vonalba szorult még az önfelmentés olyan kézenfekvő lehetősége is, mint az amerikai Irak-politika kudarcára és e kudarc terrort terjesztő hatására való hivatkozás.
A brit társadalmi vita első célja az volt, hogy megértse a számára teljesen idegen „belső dzsihád” jelenség okait. Az eddig elért eredményt – a The Economist és a Financial Times vita-ismertetései alapján – a következőkben lehet összefoglalni:
1. Nagy-Britannia (akárcsak az Európai Unió többi országai) nem tudta megfelelően integrálni a muszlim kisebbséget. A bevándorlók második-harmadik generációjában már nem működik az eredeti kultúra hagyományos taburendszere. Így ezek a generációk rendkívül sebezhetőek minden kísérlettel szemben, amely identitást kínál számukra.
2. Itt lép be a képbe a professzionális dzsihád-keresztapa. Ő az, aki az új identitás bázisaként felkínálja az Iszlám olyan doktrinális alaptételét, mint megőrizni az igazhívők egész világot átfogó közösségének („Umma”) egységét. Ennek a politikailag erőteljes és vonzó doktrínának a felvetésével párhuzamosan a kiválasztott és fogékonynak ítélt amatőrnek felajánlja a részvétel lehetőségét a Közel-Kelet valamelyik kiképzőtáborában. (A négy londoni tettes közül kettő vett részt ilyen helyszíni „oktatásban”.)
3. A jelölt új identitása azzal nyeri el végső formáját, hogy elfogadja a „globális dzsihád” eszméjét, tehát az iszlám civilizációs háborút a hitetlenek és az őket kiszolgáló muszlim hitehagyottak ellen.
Nyíltan meg kell mondani: lehet, hogy a „belső dzsihád” okainak megértése az első lépés a probléma megoldása felé, de ezen a ponton a brit bölcsesség is véget ér. Nem született egyetlen olyan javaslat sem az önvizsgálat során, amely reményt nyújtana a nagy dilemma megoldására: eredményes harcot folytatni a belső dzsihád ellen – de a szabadságjogok érdemi korlátozása nélkül; beleértve a muszlim kisebbség jogait is.
Úgy tűnik, a megoldást csak az hozhatja meg, ha a nagy-britanniai 1,2 millió és az Európában ma élő 20 millió muszlim aktív harcot kezd legalább a „keresztapák” ellen. Enélkül Európának (és benne a briteknek) fel kell készülnie egy új típusú hidegháborúra. Ahol az ellenfél újra egy totális ideológia rabja lesz és egy generáció múltán 40 millió ilyen rabot kell(ene) kezelnie Európának.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
