Tizenöt éve épít arra a mindenkori kormányzat, hogy az egészségügyben dolgozók elviszik a hátukon a rendszert, akármi is történjen – fakadt ki a minap egy kórház főigazgatója. „És mindig újra kiderül, hogy e tekintetben jól számít. De nem lehet a végtelenségig feszíteni a húrt!” – tette hozzá. Panasza általánosnak mondható az ágazatban. Lassan minden napra jut egy apokaliptikus helyzetjelentés, de minél gyakoribbak a víziók az ellátás összeomlásról – miközben a rendszer úgy, ahogy, de továbbra is működik -, annál kevésbé kelti fel mindez az emberek (köztük a döntéshozók) érdeklődését.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök nemrégiben kijelentette, hogy az egészségügy reformját a következő másfél évben már nem tervezik, az ágazat azonban kiemelt prioritást kap a kormányzat munkájában. A szkeptikusok ezt úgy fordították le a mindennapok nyelvére, hogy parkolópályára kerül a szféra. Ezt a vélekedést látszik alátámasztani az a tény is, hogy a Pénzügyminisztériummal folytatott egyeztetés nyomán az egyes ellátási ágak (fekvőbeteg- és járóbeteg-ellátás, alapellátás) teljesítményfinanszírozási díjtételei harminc százalékkal kisebb mértékben emelkedtek ahhoz képest, amit az egészségügyi szektor szereplői – beleértve ebbe a szakminisztériumot és az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat is – elfogadhatónak tartottak volna. Így az év első felében a fekvőbeteg-ellátás teljesítményét számszerűsítő, úgynevezett HBCS-pontok forintértéke 134 ezer helyett csak 132 ezer lesz, a járóbeteg-ellátásban pedig 1,34 forint helyett csak 1,32 forintot ér egy teljesítménypont. A hivatalos verzió szerint augusztustól emelkedik a pontérték.
Amit tenni lehet
• Költséghatékonysági vizsgálatokkal igazolt szakmai irányelvek a források hatékony felhasználására
• A finanszírozási rendszer átalakítása, a „veszteséges” ellátások
leépülésének elkerülése
• A szakorvosok kontrollja az alapellátó tevékenység felett
Két út
Golub Iván, a Magyar Kórházszövetség elnöke, gyakorló kórházigazgató szerint két – egyformán rossz, de járható – út áll a döntéshozók előtt.
FIZETŐS MODELL. Az egyik lehetőség, hogy kimondják: nem hajlandók közpénzből finanszírozni az egészségügyet, és valamilyen módon pótlólagos forrásokat biztosítanak a szektornak – akár az új szlovák rendszerhez hasonló, viszonylag alacsony összegű co-payment bevezetésével, tehát a lakosság terheinek növelésével.
BEZÁRÁSOK. A másik szélsőséges lehetőség, hogy úgy döntenek, bezárják az intézmények ötödét, és az így felszabaduló forrásokat szétosztják a fennmaradó kórházak között. Golub Iván szerint ez utóbbi bár fájdalmas, de szakmailag nem okvetlenül helytelen részmegoldás volna az adott helyzetben, hiszen Magyarországon 10-20 százalékkal nagyobb az aktív fekvőbeteg-kapacitás az ideálisnál, jóllehet, szerencsé-sebbnek tartaná, ha ezeket az ágyakat inkább a valós igényeket tükrözően krónikus, ápolásai vagy hospice-ágyakká alakítanák át.
„Olyanok vagyunk, mint a garabonciás diákok voltak régen: időről időre végigkilincseljük a szomszédságot, hogy meglegyen a következő hónapokra szükséges betevő” – ironizál a gyerekkórházak helyzetén Harmat György, a Madarász utcai gyerekkórház főigazgatója. Mint mondja, gyakorlatilag nincs kiút: „A tartalékainkat már feléltük, amelyik tevékenységet gazdaságosan lehetett, azt szerződésbe adtunk, a dolgozók közül akit lehetett, elküldtük – most már a profilszűkítés, az eladósodás és aztán a bezárás jöhet” – vázolja a borús jövőt.
A profilszűkítés az egyik legkézenfekvőbb mód a kórház gazdasági helyzetének javítására – egyúttal azonban az ellátás ellehetetlenülésének legbiztosabb útja is. Ha ugyanis minden kórház beszüntetné a rosszul finanszírozott, tehát veszteséges szolgáltatások nyújtását (miként azt egy piaci viszonyok között működő cég gondolkodás nélkül megtenné), akkor egyik pillanatról a másikra azon vennénk észre magunkat, hogy nincs az országban onkológia, intenzív osztály, s abbamaradt a súlyos krónikus betegségek ellátása. Az ellátások fenntartása viszont hazárdjáték: elég, ha a kórházban a szokásosnál valamivel több súlyos beteg jelentkezik, s az intézmény csődbe jut.