Egy padban a génekkel

Mielőtt bármi félreértés adódna: nem klónozok embereket, és nem ismerem a rák ellenszerét – szögezi le Mészáros Lívia, aki gyerekkorától fogva orvos szeretett volna lenni. Édesanyja ezt akkor nyugtázta véglegesen, amikor a macskákkal egyébként nem túl barátságos gyerek a súlyosan sérülten hazataláló öreg kandúrjukat „kezelni” kezdte. A szörnyű állapotban levő állattól a többi gyerek elmenekült, ő viszont sürgött-forgott körülötte: mosta a sebet, beadta a gyógyszert…

A fiatal lányt két évvel ezelőtt ismerhették meg szélesebb körben is Magyarországon: 2001-ben ugyanis a Kutató Diákok Országos Szövetsége (vagy ahogy ő nevezi: a Kutdiák) által rendezett Középiskolai Tudományos Diákkörök II. Országos Konferenciáján ért el kiemelt első díjat előadásával. Alig fél évvel később, 2002 tavaszán a XI. Országos Ifjúsági Tudományos és Innovációs Versenyen is első helyezett lett.

Munkájának témája daganatbiológiai alapkutatás volt: olyan lehetőséget vizsgált, amely segíthet jelezni, hogy mikor (sőt talán miként) képez áttétet az egyik leggyakoribb emberi daganat, a melanóma. Eredményeiért jutalomból két emlékezetes utazáson is részt vehetett: jelen volt és előadást is tartott a 2002-es Nobel-héten Stockholmban, és ami számára talán még többet jelent, két hónapot tölthetett el a washingtoni National Institutes of Health (NIH) genetikai kutatóintézetében, a National Human Genom Research Institute-ban, amiről sokszor még befutott kutatók is csak álmodozhatnak.

SZERÉNYSÉG. Élete azóta a rivaldafény elmúltával nyugodalmasabbá vált: leérettségizett az Apáczai Gimnáziumban, és most a Semmelweis Egyetem harmadéves orvostanhallgatója. Az egyetemisták szokványos életét éli, ám kutatásait most is folytatja az Országos Onkológiai Intézet tumorprogressziós osztályán. Mentora továbbra is az a Tímár József professzor, akit még középiskolásként, a Kutdiák által biztosított lehetőséggel élve választott segítőjéül.

A kutatás, a tudományos diákköri munka persze harmadévesen egyáltalán nem számít kuriózumnak: csoporttársai közül is többen végeznek már tudományos tevékenységet. Ami mégis különleges benne: egy olyan kutatás aktív részese lehet, amely a gimnazistaként lefolytatott vizsgálatait (amikor még csak egyetlen gén tanulmányozását tűzte ki célul) hihetetlenül kiszélesítette. Most ugyanis egyszerre 41 ezer gén működését vizsgálják az úgynevezett DNS-chip technológia segítségével. Témavezetője véleménye szerint a NIH-ben ezen a területen szerzett tapasztalatai tényleges szakértővé tették ebben a technikában – és ez a munkacsoport számára „aranyat ér.”

A Kutdiákkal nővére révén került kapcsolatba, aki pszichológiai területen szintén középiskolás kora óta folytat kutatásokat, és amikor elérkezett az ideje, Lívia is mohón csapott le a lehetőségre. Beszámolója szerint azért esett a választása a számtalan lehetőség közül éppen a rákkutatásra, mert ezt tartotta a legnagyobb kihívásnak. Először azt tanulta meg, amit bármely betanított asszisztens. Lassanként kiderült, hogy biztos a keze és az agya – jöhetett a saját kutatás, ami aztán sosem remélt távlatokat nyitott meg az akkor még tinédzser lány előtt.

PÁLYAVÁLASZTÁS. Azt, hogy véglegesen a kutatóorvosi pályát választja, vagy egy betegközelibb szakma mellett horgonyoz le, még nem döntötte el. Az egyetemen még csak most ismerkednek a különféle orvosi szakterületekkel, beteget is ebben a félévben láttak először. Onkológusként vagy patológusként is el tudja képzelni az életét, annál is inkább, mert ezeken a területeken a már megkezdett kutatás értelmet nyer, akár még folytatható is.

Bármennyire is különlegesnek tűnik mindaz, amit Mészáros Lívia elért, nehéz az eredményeiről faggatni. Mint mondja, álszerénység volna nem sikeresnek gondolnia magát, de az ezzel járó megelégedés csak pillanatnyi állapot, aztán azonnal tovább kell lépni. Véleménye szerint az ő „karrierje” ráadásul csak látványosságában különbözik azon kortársaiétól, akik szintén fontos eredményeket értek el, de esetleg olyan formában, amitől nem válik az ember egyik percről a másikra híressé. Sok olyan osztálytársa volt például, akik különböző versenyeken az övéhez hasonló eredményt értek el, de mivel ezek inkább a hagyományos középiskolai rendszerbe tagozódtak, teljesítményük nem tűnt fel a publikumnak.

A „hagyományos középiskolai rendszer” egyébként fontos szerepet töltött be Lívia szakmai fejlődésében, bár kissé rendhagyó módon: bevallása szerint mindig is idegesítette, hogy bár egy nívós gimnázium színvonalas természettudományos tagozatán tanult, az egyes tudományterületeket mintha éles határvonalak választották volna el egymástól. Egyszer-egyszer fordult csak elő, hogy a tudományok szövevényes határterületeiből kaptak volna ízelítőt – példaként említi a kémiatanárát, aki kvantumfizikára is tanította őket. Az, hogy ő éppen a molekuláris biológiában mélyült el, valamelyest talán annak a hiányérzetnek is betudható, amit az oktatási szisztéma merevsége okozott.

Az egyetem elvégzése után Mészáros Lívia Magyarországon szeretne dolgozni akár kutató-, akár „klasszikus” orvosként, annak ellenére, hogy tisztában van vele: nem lehetnek nagy elvárásai a hazai egészségügyi munkával kapcsolatban. Számára azonban a siker nem elsősorban anyagi vagy szakmai elismerést feltételez, hanem azt, hogy megtalálja a megfelelő a célt, és azon közeget (jelen esetben például egy jól működő laboratóriumot), ahol a kijelölt cél szakmailag-emberileg megvalósítható. Ezután pedig már csak dolgozni kell…