Kylie Minogue az elektrodiszkó Brigitte Bardot-ja, megítélése sokkal inkább hatástörténeti, mintsem zenei. (Az 1994-es, cím nélküli lemezének kiskosztümös borítója például előlegezte a szingli, Cola-light-lány karakterét.) Egy hajdan volt kor (az 1960-as évek) trónfosztott szépségeszményét megidéző make-upjáról inkább a csőbútor, a tranzisztoros rádió és a teniszshort jut eszünkbe, semmint a modern diszkó, de ez ebben az esetben mellékes.
A Body Language valójában egy hat egész alakos képet tartalmazó erotikus naptár, amelyhez csomagoltak CD-lemezt is. Tehát fél évre ad vizuális muníciót az évődő Kylie-rajongóknak, ennyi idő alatt pont el is felejtjük ezt a kissé túlvezérelt, elektro-funkos munkálkodást, amely olyan haloványra sikeredett, hogy egy szintre hozta a művésznőt a második vonalban küzdő kishúgával.
Mivel az énekesnőnek nem sok közölnivalója volt a világ számára, a test nyelvét választotta. Annak ugyan nincs köze a Föld jövőjéhez, de nem elég pop-kulturális üdvösséghez sem. Mert a Body Language-et nem tudjuk a Kylie aranykorát reprezentáló Light Years és a Fever lemezek mellé illeszteni, hisz’ hiányoznak róla az olyan kaliberű popdalok, mint amilyen például a Can’t Get You Out Of My Head című, a Devót megidéző, újhullámmal is kacérkodó dalok.
Az Ausztráliától térben és időben is messze került énekesnő nagy utat járt be az I Should Be So Lucky és a megbocsát-hatatlan Especially for You óta, s úgy tűnt, hogy a Fever lemez lesz a királynővé koronázásának a kísérő zenéje, de sajnos a Body Language egyanyagú, magaslati pontokkal nem igen rendelkező diákcsemegéi nem lesznek elegendőek a nehezen megszerzett mítosz fenntartásához. A Slow és a hamarosan kislemezen is megjelenő Red Blooded Woman című számokon kívül nem találtunk figyelemre méltó megoldásokat az albumon, olyan, a maga műfajában remek szerzeményeket, mint amilyen például az 1994-es Confide In Me című dal is volt.
Paraméterek
Kylie Minogue: Body Language • EMI • 12 szám, 48 perc
Poptőzsdei árfolyam: ** és fél
