JFK reinkarnációja helyett a világnak jobb esetben be kell érnie a republikánus FDR-rel az elkövetkező négy évben. Miután a demokraták a John F. Kennedyre inkább csak monogramjában emlékeztető John Kerryvel elbukták a választásokat (úgy a Fehér Házért, mint a kongresszusért folytatott harcot), George W. Bush ambiciózus belpolitikai programot hirdetett meg a második ciklusára. Olyat, ami egyes konzervatív híveit máris Franklin Delano Roosevelt (FDR) New Dealjére emlékezteti.
Roosevelt a harmincas évek nagy válsága után egyszerre indította be a gazdasági növekedést és fektette le az amerikai szociális juttatások alapjait. Bush most nem kevesebbre vállalkozna, mint hogy megreformálja a társadalombiztosítás, a Social Security az idő tájt kialakított rendszerét, emellett egyszerűsíti az adórendszert, anélkül, hogy emelné az adókat. Mellesleg pedig még mielőtt 2009-ben távozna hivatalából, megfelezi a jelenlegi rekordösszegű költségvetési hiányt. Valóban FDR-i léptékű vállalások.
ERŐS MANDÁTUM. Amennyiben a politikai elszántságot és az általános légkört nézzük, az elnöknek akár jó esélyei is lehetnének programja végrehajtására. November másodikán 3,5 millióval több szavazatot kapott, mint demokrata ellenlábasa, s 1988 óta győztesként először szerezte meg a voksok abszolút többségét egy rekord részvételű választáson. Elnöki mandátuma erejét növeli, hogy a kongresszus két házában a republikánusok nemcsak megőrizték a többségüket, de növelték is. A szenátusban 55 helyet ellenőriznek a 100-ból, az első négy événél is kevésbé van Bush rászorulva arra, hogy keresse a megegyezést a demokratákkal – vagy akár csak pártja mérsékeltebben gondolkodó honatyáival. Az amerikai elnökök hagyományosan a „történelemnek dolgoznak” a második ciklusban. Bush elszántsága pedig közismert. „Tőkére, politikai tőkére tettem szert a kampányban, és ezt most el akarom költeni. Ez az én stílusom” – közölte magabiztosan a megválasztását követő sajtóértekezletén.
Csakhogy a meggyengített demokraták helyett két momentum dolgozik most Bush ellen: a történelmi hagyományok és a tények. „A múlt alapján ítélve az amerikai elnököknek a második négy évük alatt rendre valamilyen botránnyal kell szembenézniük, ami teljesen leköti az energiájukat” – emlékeztetett rá a közelmúltban egy washingtoni konferencián Thomas E. Mann, a Brookings Institution vezető társadalomkutatója (interjúnkat lásd külön). Nixont a Watergate, Reagant az Irangate, Clintont a Lewinsky-ügy terhelte meg. Az elnök még erős törvényhozásbeli háttér mellett sem mindig valósíthatja meg azt, amit elgondol. Bush ráadásul mintha kompenzálni akarna. Ugyancsak a Brookings – e tekintélyes washingtoni háttérintézet – egy tanulmánya mutatta ki, hogy több mint négy évtizedre visszamenőleg a mostani elnök állt elő a legszűkebb belpolitikai napirenddel első négy hivatali éve alatt. Ennek pedig csak részben lehet az oka a 2001. szeptember 11-i terrortámadás, hiszen már azt megelőzően is messze elmaradt a vonatkozó összehasonlításokban. A múltja tehát nem növeli a jövőre vonatkozó tervei hitelét.
A kutató szemével
Nagy tervek
Korlátozott eredményeket vár Bush második elnöki ciklusától Thomas E. Mann, a Brookings Institution társadalomkutatója.
Az American Enterprise Institute konferenciáján Ön azt fejtegette, hogy a második elnöki ciklus mindig nehezebb, mint az első. Egy ilyen korlátozott programmal előálló első ciklus után mit várhatunk a másodiktól?
– Úgy gondolom, az elnöknek nagy tervei vannak. Nagy léptékben gondolkodik, igen ambiciózus, megpróbálja befolyásolni a szélesebb környezetet is a belpolitikai elképzelései végrehajtása érdekében, ám a realitások, amelyeket az első ciklusból örököl – mindenekelőtt a nagyon magas költségvetési deficit, a rendkívüli erőfeszítések a terrorellenes harcban, vagy az iraki háború – nagyban behatárolják a lehetőségeit.
– Mi lesz a Tulajdonosi Társadalomból, az egyéni nyugdíj és egészségbiztosítási számlák létrehozásából?
– Ezt majd nagy horderejű programként megvitatják, de úgy gondolom, viszonylag csekély haladás lesz majd e felé a gyakorlatban.
– A társadalombiztosítás privatizációjára sem lát esélyt?
– Kevés esély van arra, hogy a kongresszus belemenjen a nyugdíjalapok részleges megosztásába magánszámlák javára, vagy a még ambiciózusabb privatizálásba. A szövetségi kormány által futtatott két legnagyobb program, a társadalombiztosítás és az egészségbiztosítás – a Medicare – is a hosszú távú finanszírozás problémájával küzd, és nincs igazi hajlandóság ennek alapvető megoldására, reformjára. Rendkívüli eredmény lenne annak megvalósítása, amit az elnök elképzel, ám én erre nem mernék fogadni.
– A kampányfinanszírozási reform egyik szakértőjeként miként látja a 2002-es átalakítások hatását annak tükrében, hogy az idén mintegy 30 százalékkal többet költöttek el a kampányban, mint négy éve?
– A sajtóban megjelent számos találgatás ellenére úgy gondolom, hogy a törvény sikeres, azaz nagyjából a szándékoknak megfelelően hat. Az elképzelés nem az volt, hogy csökkentsük a politikába áramló összegeket, hanem hogy megtörjük a választott tisztségviselők, a pártok és a nagy adományozók közötti nexusokat. A pártok most hatalmas pénzeket gyűjtöttek össze, de szigorúan szabályozott összegeket és kisebb adományokat. Bizonyos, a törvény által kihagyott és most aktivizálódott csoportoknak a szabályozása a jövőben szükségessé válhat, de egészében az a pénzvolumen, amit a pártok és jelöltek összegyűjtöttek, ennek a választásnak a nagy tétjét tükrözi vissza.
Az ötletet azután jegelték, a választási kampány során sem kapott nagyobb hangsúlyt, hogy azután a győzelmet követően Bush ismét előálljon a tb-rendszer részleges privatizációjának a gondolatával, amely az adópolitikával együtt az elkövetkező négy év központi programjának ígérkezik. Az utóbbi területen az elnök eddig a következő ígéreteket tette: egyszerűsíti az adórendszert, állandósítja az első ciklusban meghozott csökkentéseket, és nem emel adókat. Richard Berner, a Morgan Stanleynek a The Washington Post által idézett vezető közgazdásza szerint azonban a célok között „komoly konfliktusok” húzódnak. Amennyiben az előző négy év alatt lehetővé tett öt adócsökkentést és levonást állandósítanák, az alapvetően ellentmondana a rendszert egyszerűsítő szándékoknak.
Sorjáznak a kérdések a törvényhozók részéről is. Bush csak annyit mond, hogy „költekezési fegyelmet” akar rákényszeríteni a kongresszusra, és a gazdasági növekedéstől reméli a tb-reformhoz szükséges bevételek emelkedését. Egyelőre egyszerűen nincsenek kidolgozott tervek.
Szakértők és bennfentesek máris azt jósolják, hogy a tb-reform részletes elképzeléseivel legfeljebb 2006-ban, az időközi választások előtt állhat majd elő a Fehér Ház. A tények azonban máris súlyosan telepednek rá az elnöki ambíciókra. A szeptember 30-án befejeződött idei költségvetési évben 413 milliárd dollár volt az amerikai költségvetési deficit. Kevesebb ugyan, mint amennyit az adminisztráció feltételezett még januárban (521 milliárd), mert a növekedésnek köszönhetően lényegesen nőttek a bevételek és a tervezettnél kisebbek voltak a kiadások. Erre hivatkozik, s ezt veszi kiinduló adatnak a Fehér Ház is, amikor a deficit felezését ígéri 2009-re.
Csakhogy ebben a kincstári előrejelzésben nincsenek benne az iraki és az afganisztáni háborúk előrelátható költségnövekményei. A várakozások szerint a Pentagon a jövő év elején máris pótlólagos 70 milliárd dollárt kér majd. Nincsenek benne a 2009-re vonatkozó prognózisban a tb reformjának a költségei sem, jóllehet a kieső befizetéseket az átmeneti időszakban kormánykölcsönök, valamint az egyéb kiadások csökkentése révén kellene pótolni. A kongresszusi költségvetési hivatal számításai szerint tíz év alatt ez 1500 milliárd dollárt jelentene, már az első évben több mint százmilliárdos többletkiadást.
ELMÉLETI VITÁK. A költségvetés, a folyó fizetési mérleg, valamint a külkereskedelmi mérleg egyaránt rekord összegű hiánya, a Kínával szemben fennálló növekvő mértékű passzívum, illetve ennek hoszszabb távú hatásai ma még jobbára csak közgazdasági viták tárgyát képezik. Steven Suranovic, a George Washington University közgazdász professzora például nem tart attól, hogy a külföldi hitelezők belefáradnának az amerikai államkölcsönök finanszírozásába. „Mivel ezek a hitelek az amerikai fizetőeszközben denomináltak, önmagukat károsítanák meg, ha egy váratlan, nagyobb arányú pénzkivonással megrendítenék a dollár értékét” – véli Suranovic. Peter R. Orszag, a Brookings közgazdásza azonban nem tartja elképzelhetetlennek a kamatlábak hirtelen növekedésével, a dollár értékvesztésével és az amerikai életszínvonal csökkenésével járó folyamatot sem.
Ha az eladósodás következményeiről meg is oszlanak a vélemények, abban a szakértők egyetértenek, hogy Bush voluntarizmusa a gazdaságon aligha lehet úrrá oly mértékben, mint Szaddam Huszeinen.
Lehet, hogy az objektív belpolitikai nehézségek miatt mégis csak a terrorizmus elleni háború marad a második elnöki terminus központi témája?
