Legutóbb is úgy kezdtem beszámolómat, hogy „megint”. A kutya és az ember hajlamáról írván a visszatérő rítusokhoz, és hogy az ember mindenestül egy „Gewohnheitstier”. (Remélem, most jól sikerült nyomtatni, nem úgy, mint legutóbb ezt a zaftos német kifejezést, mely lefordíthatatlan. Mert a „szokás állatja” rossz magyarul. A „szokás rabja” pedig sokkal erőtlenebb.) Egyszóval az évi rítusok jegyében, a hagyományos horvát Adria után némi nyaralásmentes hazai pihenést engedélyezve magunknak, átruccantunk az Adria másik oldalára, Velencétől északra, Lignanóba. Eleganciáján kívül arról híres, hogy kiváló gyógylevegője van, tüdőre, hörgőkre különösen, a tenger és a gazdag pineaerdők nászából kifolyólag. A plázs pedig bokáig forró homokkal gyógyítja nyikorgó lábfejünket. Meg többet is. Egyszer majdnem ráléptem valakire, aki csak állától látszott ki a homokból, s amikor páromnak figyelmét felhívtam a lehunyt szemű embermaradványra, egy kéz bújt elő a homok alól, és a múmia, strandsapkáját megemelve, magyarul üdvözölt bennünket. Kiugrott derekát gyógyította. Egyébként masszőr, mondta, és fel is ajánlotta szolgálatait, amint rendbe hozta magát a homokkúrával.
Barátaink, akik meghívtak évek óta bérelt villájukba, teljesen beépültek már Lignanóba, mindent tudnak, hol a legjobb a hentes, melyik péknél a legropogósabb a bagetto, de mindenekfölött hol vannak a legjobb ristoranték. Mindkettő nagy gourmand (az pedig rossz ember nem lehet, a legtöbb bajt az emberiségre a gyomorbajosok hozták). Ennek következtében jómagam négy teljes kiló súlytöbblettel tértem haza; feleségem adatairól nem beszélek, mert nem kockáztatom a válópert.
Minden este a legjobb ristorantékban vacsoráztunk. Csak olyan helyre mentünk, ahol volt mélyhűtött Unicum, amit barátaink szigorúan bevezették Lignanóban (és gyanúm szerint Friuli tartományban; a teljes olasz csizma még hátra van). Ahol nincs Unicum, az a vendéglő megszűnt számunkra. Ebből is látszik, hogy nagy gourmand is lehet nagy hazafi.
Most megtört és töredékes beszámoló következik. Pár lépés lakhelyünktől a „La Boreana”, itt már bennünket is ismerősként üdvözöl Angelo mester. Jön az Unicum, majd előételnek hatalmas ovális tálon enyhén savanyú, balzsamecetes, hagymás polip- és calamari-saláta, körberakva rákocskákkal. Ehhez nagyon illik a fokhagymás pizza, hajszálvékonyan és ropogósan. (Milyen szörnyű tákolmány a centi vastag amerikai típusú pizza, melyet én legfeljebb szivacsnak használnék!) A magam részéről első főételnek szerényen roston sült szardíniát ettem, hogy maradjon hely (nem maradt!) a második főételnek: kettéhasított homár, bazsalikommal és egyebekkel főszerezett, homárzaftos spagettivel. Másnap: „La Pigna” (A Toboz). Unicum rendben. Élményszerű vörösbor, ezúttal feljegyeztem: Livio Felluga Merlot-Cabernet-Sauvignonja, 2002-ből. Rajongok a vörösborhoz a talpas óriáspohárért, más a nedű belőle, kár, hogy itthon lassan terjed. Nem mondok el mindent, de a fekete saepia-tésztát apróra vagdalt kagylóval feltétlenül. Meg egy fölfedezést: még sosem ettem borjúpofahúst, ez itt specialitás, szétomlik a szájban, mint egy sóhaj. Itthon nem létezik. Miért? Pedig nálunk is minden marhának van pofája, akkor a borjúnak is kell, hogy legyen. Zárásként: sajt mézzel. Nem sajt(ó!)hiba. Tessék kipróbálni! Lehetőleg nem éretlen hazai Anikó-sajttal.
Következő nap: „Da Gigi”, a hangulatos csatorna mellett. Egyszerűbb, rusztikusabb hely, mindig tele van. Gamberettivel kezdtük, ez tejszínes-citromos scampi, igazi étvágygerjesztő. Első főétel: Tagliolini al salmone, azaz pompás lazacos tészta, szintén tejszín csúsztatja. Második főételnek sült oldalast rendeltünk, csontszopogatóst, tökéletesen pácolva-fűszerezve, jó sötétre odakapatva, ahogy kell. Végül egy kis „dolce”, ezúttal tartuffó következett (süteménygombócba bújt vaníliafagylalt csokoládéval leöntve) – és Tartuffe volnék, ha tagadnám, milyen fenomenális.
A bűnténysorozat folytatásáról legközelebb.
