Egy a jelszó

Trabantos városnéző túrára csábít Krakkó külvárosába Michal Bartkowski. „Nowa Huta még Kelet-Európában is egyedülálló jelenség” – próbál rávenni arra, hogy tartsak vele egy kis múltidézésre a hivatalosan a gyönyörű lengyel történelmi városhoz tartozó egykori szocialista iparvárosba. Merthogy a túra célja természetesen nem a város galambokkal teli főtere, hanem sokkal inkább az a – több falu lakosságát elnyelő – lakótelep, amelyet még az ötvenes évek sztahanovistái húztak fel annak idején. Hasonló, nyugati turistákra szabott „kommunizmus túra” Budapesten is létezik, sőt jóval régebb óta, mint Nowa Hutában. Sok élelmes fiatal hamar ráébredt ugyanis arra, hogy a régiónak nemcsak a gulyás, a knédli vagy a Becherovka lehet a vonzereje, hanem a közös múlt, amibe nyugati szomszédaink a rendszerváltás előtt csak elvétve nyerhettek bepillantást a vasfüggöny túlsó oldaláról.

KÖZÖS KÖZELMÚLT.

Akármennyire nem szeretjük is a nyugaton gyakran elhangzó „volt kommunista Kelet-Európa” minősítést, mégis csak ez az a közös pont, amely miatt oly sok szempontból esnek egybe az érdekeink a szomszédainkkal, legyen szó az Európai Unióról vagy akár a külföldi működőtőke-befektetésekről. Ez az érdekazonosság talán még inkább igaz az 1991-ben létrehozott Visegrádi Csoportra, amelynek tagjai múltjuk, történelmi kapcsolataik, valamint gazdasági fejlettségük révén „ki is emelkednek” a közép- és kelet-európai mezőnyből. Ennek ellenére hiába keresik, politikai téren valahogy nehezen találják a közös hangot.

A Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia alkotta csoport gazdasági szempontból meglehetősen homogén régió. Nemzetközi mércével mérve még a többi háromnál nagyobb népességű – és az elmúlt bő egy évben tiszavirág-életű külpolitikai felemelkedést megélt – Lengyelország is csak egy kis, nyitott gazdaság, amely kiszolgáltatott a világgazdasági folyamatoknak. A lengyel konjunktúrát ugyanúgy döntően befolyásolja az országba áramló külföldi tőke mennyisége, miként a három másik visegrádi országban, és Varsó számára semmivel sem kevésbé kulcskérdés, hogyan alakul az euró és a dollár árfolyama.

Mi több, a térség gazdasági gondjait illetően is sok a közös elem. A közelmúlt erőltetett iparosításának kisebb eltérésekkel mindenhol ugyanaz öröksége: elhagyott gyártelepek, munkanélküliség és szegénység. Az 1989-es politikai rendszerváltást mind a négy országban gazdasági reformok követték. Ezek néhol gyorsabban bontakoztak ki, másutt valamelyest megkésett a folyamat, ám a végeredmény, ma már világosan látszik, valójában nem sokban különbözik, miután a reformok „szentháromsága” – a világgazdasági reintegrálódás, a liberalizáció és a privatizáció -különböző utakon indulva és eltérő sebességgel haladva is hasonló eredményre vezetett. Mindehhez hozzátartozik, hogy a politikai stabilizáció folyamatát mindenütt a NATO-tagság és az uniós csatlakozás koronázta meg Azaz az euroatlanti integrációért folytatott versenyfutás után most a közös érdekek unión belüli képviseletének új fejezete vehetné kezdetét a visegrádi történetben.

RÉGIÓS IDENTITÁS. „A visegrádi együttműködés az unión belül is folytatódik, olyan konkrét kezdeményezések formájában, amelyek a regionális identitást hivatottak erősíteni” – áll ennek megfelelően a jövőt illető pozitív politikai deklaráció a négy ország májusi közös kormányfői nyilatkozatában. Bár a dokumentum megfogalmazásai jobbára megmaradnak a – némileg szkeptikus – általánosságok szintjén, a nyilatkozat mégis „belátja”, hogy adott esetben akár ez a fórum is előtérbe kerülhet az uniós lobbizásnál.
Ez persze nem sok. Ennél sokkal többet hozhatna mindannyiuk konyhájára a visegrádi kooperáció – mindenekelőtt gazdasági téren. A kereskedelemben például a távol-keleti piacokon vagy az amerikai kontinensen egyedül a regionális megjelenés keltheti fel érdemben az érdeklődést e térség iránt. A külföldi tőke is hasonlóan gondolkodik: nem országot, hanem először régiót szemel ki magának, és csak utána indul meg a verseny annak országai között egy-egy befektetésért. A jövő igazi nagy kihívása mindazonáltal mégis csak az unión belüli együttműködés lehet, már csak azért is, mert annak eredményességén euró milliárdok múlhatnak. Hogy milyen területek kerülhetnek szóba? Az EU keleti politikája esetében például a visegrádiak szerepvállalása mellett szólhatnak több évtizedes tapasztalataik, helyismeretük és kapcsolataik, amelyek mintegy „predesztinálják” a négy országot arra, hogy részt vegyenek az unió Ukrajna- vagy Balkán-politikájának alakításában. Ennél persze jóval praktikusabb, a mindennapokra is hatással lévő célokért is lehetne lobbizni – elég csak a régió minden országra jellemző egyik problémájára, a roma kérdésre gondolni, vagy a mezőgazdaság előtt álló kihívásokra, az infrastrukturális fejlesztésekre, a sürgető környezetvédelmi beruházásokra.

A közeljövő regionális célkitűzései között egyébiránt van egy közös pont, ami végre akár egy csapatba is sorakoztathatná a visegrádiakat: a Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz (EMU) való csatlakozás. Az euró bevezetésére mind a négy ország úgy tekint, mint az integráció következő lépcsőfokára, éppen ezért a lépés az elkövetkező öt-hat évre vonatkozóan mindegyik gazdaságnak stratégiai célja. Márpedig a maastrichti kritériumok teljesítése terén megint csak fölöttébb hasonlóak a problémák: elsősorban a meg-megszaladó államháztartási hiány és a mindenütt rohamosan növekvő államadósság okoz majd gondot. A 3 százalékos deficit azonban nemcsak a EMU-tagság feltételéül szabott kritériumoknak, hanem az eurózóna tagjaira vonatkozó Stabilitási és Növekedési Egyezménynek is a része, márpedig ez utóbbinak a betartása az unió több régi tagállamának is gondot okoz. Emiatt már meg is kezdődött az eurózóna szabályainak átgondolása – nem véletlen, hogy a magyar kormány is úgy látta, e vita közepette remek lehetőség kínálkozik a maastrichti kritériumokban szintén szereplő követelmény enyhítésére. Mivel pedig a régió valamennyi országa hasonló cipőben jár, érdemes lenne a visegrádi együttműködést ez ügyben konzultációs fórumként használni, és egy gazdaságilag is ésszerű megoldásért közösen fellépni. A cél persze nem a deficitmutató eltörlése lenne, hanem egy olyan kiegészítő szabályozás, amelynek értelmében az államháztartási hiány szerkezetét is figyelembe vennék. Vagyis a 3 százalékos GDP-arányos deficitküszöb túllépése esetén azt is mérlegelnék, hogy a többletköltekezés adott esetben túlfogyasztásból ered-e, vagy például inkább abból, hogy adott esetben egy ország a GDP-je 1,5 százalékát kénytelen évente autópálya-építésre fordítani, hogy pótolja a szocializmus idején elmaradt beruházásokat.
Mi lehet egy ilyen fellépés hozadéka? Korántsem az a legfontosabb, hogy az eurózóna-tagság esetleg könnyebben elérhetővé válik, hiszen a szigorú nominális kritériumokat így is teljesíteni kell. Annál nagyobb jelentőségű lehet a „kísérlet” precedens jellege, hiszen annak eredménye megmutatná, mire is képes a visegrádi lobbizás az unión belül.