 |
Kocsi, szekér, bricska, homokfutó, konflis, gumirádlis, delizsánsz, postakocsi. A nosztalgiára hajlamos fantázia kedves hívószavai ezek. Nem tudom, a mai gyerekeknek mennyi élményük lehet (semmi!) a kocsiromantikából, netán csak az olykor még felbukkanó westernfilmekből, de már ezek is antikvitás számba mennek. Nekem a kocsi gyerekkorom óta varázslat, csupán delizsánszon és postakocsin (ami ugyanaz) nem ültem. De még a fel nem sorolt ládafogaton is zötyögtem sráckoromban, a történelemelőtti időkben, nagyapám elsüllyedt birtokán a Felvidéken (Slovensko). Tessék? Hogy mi a ládafogat? Ott fenn északon ősszel, a szent krumpliszüret (szedés) idején hozzák elő ezeket a felül szélesebb és nyitott, deszka oldalú kocsikat, alul kis retesszel, melyet a vermelés vagy gúlába rakás helyén kihúznak s mint egy csapolt hordóból a bor, ömlik kifelé a krumpli.
Hintón is sokfélén ültem. A háború vége felé például, amikor már kevés volt a benzin Slovenskóban (akárcsak nálunk), nagyapámék becsomagolták a garázsba az ódon autóbatárt meg a kis fürge sportkocsit, és benzin nélküli lovashintón furikáztunk húsz kilométernyire a városba, Eperjesre. Ez volt az egyetlen jó a háborúban.
De legemlékezetesebb hintózásom 1952-re esett, amikor a munkaszolgálat ellen fellázadva megszöktem a körletből, busszal bumliztam Kecskemétre, órákat töltöttem a gőzfürdőben, volt pedikűr és manikűr, jóllaktam egy kocsmában pörkölttel, sört ittam hozzá, irdatlan mennyiségű krémest nyeltem le egy cukrászdában, majd beültem egy moziba. A kecskeméti „dolce vita” közepette észrevétlenül este lett, nem volt több busz a tanyavilág felé. Pánik. A főtéren fogadtam egy konflist, hogy majd a táborba vezető dűlőnél kiszállok. Így is lett. Na és ki bandukolt az esthomályban ugyancsak a tábor felé, amikor a konflisról toprongyos egyenruhában leszálltam, mint egy Krúdy Gyula? Nem más, mint a munkaszolgálatos tábor hírhedt, szadista politikai tisztje. Nem kétséges, hogy vannak csodák. Az egyik az, hogy életben maradtam.
Visszatérve a postakocsihoz: a napokban az egykori ódon és romantikus Óbuda még megmaradt ódon és romantikus fertályán jártam. Először az Óbudai Társaskörben, egy szép kamaraesten. Ez a nemes eleganciájú, ódon ház az elmúlt tíz vagy hány évben az egyik legbiztosabb ásznak számít, bármikor betévedhetsz, valami jót, érdekeset, színvonalasat találsz. De a lelki táplálék után vacsorázni kell. Két lépésre ott a Kéhli, ám ott már sokszor jártam, meg írtam is róla. Inkább gyalogoljunk át a hangulatos Fő térre. Zichy-kastély, Városháza, sárgafényű kandeláberek, macskakő, vendéglők. A Postakocsiban még nem jártam. Gyerünk be.
Udvarias fogadtatás, s a figyelmesség mindvégig nem lanyhul, annak ellenére, hogy a két lenti, boltíves pinceterem zsúfolásig tele van, embertelen futkosást csapnak szegény pincérek, le-föl, le-föl. Fent kapunk asztalt a nyugodt, szép teremben, de rendelés után legyalogolok terepszemlére. Ott van! A terem végében áll a postakocsi, örökre indulásra készen. Nem plasztik. Valódi régi darab. Antikvitás. Mintha egy nagyvadat zártak volna pincebörtönbe. Mint minden vad a fogságban: szép és szomorú. Ez már nem porzik soha Bécs felé. (1752 óta a delizsánszok itt váltottak lovat a Fő téren, menetrend szerint közlekedtek, utasokon kívül csomagot és pénzt is szállítottak.) Ahogy körülnézek, mindenütt metszetek, életképek postakocsival. A mi termünkben freskók, ezek is a postakocsi-romantikáról regélnek.
Aztán jót ettünk. (Kár, hogy az Unicum nincs behűtve, így fele annyit ér.) Indításnak konyakos libamáj-krémlevest hozattunk sült hagymakarikákkal. Tudom ajánlani. Ezután következett egy parasztos kacsamáj házi burgonya lepénnyel. Rusztikus finomság, kiemelendő a lepény roppant ropogóssága. Könnyítésül őzszeletek következtek pirított fenyőmaggal és borókamártással. Ezek az erdei holmik annyira illenek az erdő lakójához, mintha szegény őz választotta volna magának, nagy stíllel és ízléssel: így tálaljatok, húst zabáló feleim. Édességre már nem volt kapacitásunk. A barátom pedig szépen hazaszállított százhúsz lovas delizsánszán.
