Kétszemélyes monológ

Pozsgay ugyanis, ellentétben tudós kollégáival, nem kutatóintézeti, újságírói, avagy főiskolai karrierjét áldozta fel ennek az új szakmának, hanem hosszú, viszontagságos és sikeres politikusi pályáját cserélte fel a kevesebb babérral kecsegtető, ám nyugodt és békés egyetemi katedrával.

Ha ezt a tényt – és mindent, ami belőle következik – említés nélkül hagyjuk, nehezen értjük meg könyvének mondandóját. Ezért, „óvakodva a személyeskedéstől”, emlékeztetnünk kell az olvasót, ha már a szerző ettől tartózkodott – hogy Pozsgay az állampárti diktatúra „puha időszakában” jelentős párt- és állami funkciókat töltött be, mint a Hazafias Népfront főtitkára, kulturális miniszter, államminiszter, a párt vezető testületeinek tagja. Mindez lehetővé tette, hogy belülről, saját tapasztalataiból is megismerje a felváltásra érett rendszer működését, mechanizmusát, és a reformkommunisták körében jelentős szerepet vállaljon a rendszerváltásban. Az ugyan némi túlzás, hogy „a közvélemény számára e rendszerváltást leginkább ő hitelesítette”. Csak sajnálhatjuk, hogy a későbbiekre sem sok szót veszteget, mármint az utódpártban betöltött posztjaira, s arra, hogy az a bizonyos, mára már csaknem elfeledett 1989 októberi népszavazás hogyan fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy ő legyen a szabaddá vált ország első köztársasági elnöke.

Nem a „sanda szándék” vezette e sorok íróját, hogy minderről szóljon, hanem annak tudata: a világ dicsősége mulandó, a korábbi érdemeket hamar a feledés homálya borítja. Még egy mellékesnek látszó megjegyzés: nem szokványos interjúkötetet kaptunk, hanem két azonos nézetet valló személy beszélgetését tartalmazó könyvet, vita, vélemények ütköztetése nélkül. Ha volna ilyen: „kétszemélyes monológot”.

JOBBAN – DE HOGYAN? A tárgyra térve, e sorok írója eszmefuttatásának indításaként a könyv vélhetően leglényegesebb megállapítását idézi: “Túl nagy ára volt a rendszerváltásnak. Lehetett volna avatottabban, jobban, kevesebb veszteséggel megcsinálni.” Bizonyára így van, és voltaképpen mindenre érvényes ez, mindent lehetett volna jobban csinálni. Marad azonban a nagy kérdés: hogyan lehetett volna jobban, persze az adott feltételek között? Nyilván úgy, hogy kevesebb mulasztást követünk el. Mik is voltak ezek? Íme: több teret kellett volna hagyni a magyar tradícióknak és népi kezdeményezéseknek. Súlyos hiba: „a politikai rendszerváltás folyamata a nyilvánosság kizárásával – a politikai elitek ťzárt ajtókŤ mögötti alkujaként – valósult meg”. Következésképpen a népet kizárták a rendszerváltásból. Így hát nemzeti közmegegyezéssel kellett volna csinálni, mert „a magyar társadalom a nemzet sorskérdéseiben igényli a közmegegyezést”. S akkor, mármint közmegegyezéssel, közmegelégedéssel, nemzeti összefogással bizonyára nem kellett volna túl nagy árat fizetni a rendszerváltásért. Hát e meglehetősen tetszetős, ámde naiv vélekedéseknek az a baja, hogy nem vet számot a rendszerváltás körülményeivel, feltételeivel, a társadalom zilált állapotával, a bizonytalansággal, a társadalom megosztottságával.

Ám nézzük, miért is marasztalja még el – a teljesség igénye nélkül – a politológus a rendszerváltókat? Például azért, mert elmulasztották alkotmányozó nemzetgyűlés, egy olyan „intézményteremtő fórum” szervezését, amely „részvételt biztosított volna a közvéleménynek, a civil társadalom közreműködését igényelhette volna az új intézmények megalapozásához”. Azután hiba volt, hogy „nem készítették el a nemzeti leltárt” (?), és elfeledkeztek az államszocialista örökség teljes felméréséről (vajon kik?), s ezért a nép nem ellenőrizhette, „mi történik az újra felosztandó nemzeti vagyonnal”. És megkapja a magáét a parlament is, ahol „a mindenkori többség uralma akadálytalan”. S a bűnlajstrom még hosszan folytatható.

Ezek után nem meglepő a szerző(k) elszomorító konklúziója: a szervezetlenül, felülről megvalósított rendszerváltásnak mintegy következményeként „aki (ma) előre néz, pesszimistává válik”.

TÚLZOTT BORÚLÁTÁS. Ez a borúlátás túlzott, mint ahogy a rendszerváltás meglehetősen merev elmarasztalása is. Magya-rázat és egyben mentség is, hogy gyorsan, békésen kellett létrehozni a piacgazdaságot, a tulajdonreform alapját, a többpárti demokrácia és közjogi rendszer fő intézményeit. Nem szólva a sürgető gazdasági válságkezelésről. Hiányoztak (még) a megfelelő politikai és civil szervezetek. Mindeközben persze akik sokat tettek, számos hibát is elkövettek. Nem ildomos azonban az akkori rendszer-váltókat felelőssé tenni olyan hiányosságokért, amelyek kija-vítására a politikusok az eltelt 13 év alatt is képtelenek voltak.

Végezetül idézzük Pozsgay Imre egy 1998-ban megjelent írásának bevezető passzusát: „A magyar rendszerváltásnak nem volt előre megírt forgatókönyve. Nem létezett követésre alkalmas történelmi modell, és nem volt valamely szereplő által előre kitalált menetrend sem.” Ha pedig így volt, csakis ennek alapján bírálhatjuk el azt, ami történt és amit elszalasztottunk. Na meg ennek figyelembe vételével ítélhetjük reálisan meg, mekkora is volt a rendszerváltás ára (és kára). Ámde még ha az ítélet szigorú is, meglepő könyvünkben az egykori politikus kijelentése: „Hogy irányt tévesztettünk-e, ezt nem tudom.” Pedig a professzornak illendő volna ezt tudnia.