Kacagott, amikor kikaptam a kezem a forró pálmadiólevesből, miután – idegrendszerem megítélése szerint – égési sérüléseket sejtetően meleg volt az étel, amelyet Nimában, az Accra nyomornegyedei között emlegetett városrész bódésorok közé rejtett kifőzdéinek egyikében föltálaltak.
Alapvetően azért került a kezem a lébe, mert Ghánában így eszünk. Evőeszköz nem lelhető föl ezekben a vendéglátóegységekben. Akkor éppen fufuval, azaz maniókából és főzőbanánból készült lágy, ragacsos kvázi tésztával tálalták a menüt. Ebből tépünk, ezzel tunkolunk, így haladunk a leves fogyasztásával. A gasztronómiai és társadalmi élményt csöpp sült kecske komplettírozta.
Mire végzünk a forró étel mártogatásával, hűl már annyit az étel, hogy a maradékot meg tudjuk inni. S valóban,
Azért keveredtem aznap Accra mélyére, mert telente esedékes szóló utazásomat ezúttal nem a jórészt már körbejárt Délkelet-Ázsiába, hanem az addig számomra tökéletesen ismeretlen Fekete-Afrikába terveztem.
Megérte a váltás, mert feledhetetlenül élménydús lett a barangolásom a mesélhetetlenül illat- és történetgazdag piacoktól az egykori rabszolgatartó kastélyokon át a nyugat-afrikai gasztronómia fölfedezéséig.
De miért éppen Ghána?
