Texasi kopó!
Úgy 7 éves lehettem, mikor az iskolai farsangra, mint minden 7 évesnek, nekem is jelmezt kellett öltenem. Emlékszem, hogy anyukámmal napokig jártuk a jelmezkölcsönzőket, hogy cowboykalapot és hozzá dukáló ruhát vadásszunk. Ki más lehettem aznap, mint Walker, a texasi kopó – ahogy erről a föntebbi, mikrofonba visszafogott hanglejtéssel bemondott, fizimiskámat leíró jellemzés is árulkodik.
Chuck Norris a kétezres években még a magyar családok életében is – a maguk szintjén értendően fontos és jelentős – szerepet játszott, így tulajdonképpen felfoghatatlan lehet, hogy a harcművész-akciósztár valójában mekkora hatást is gyakorolt az amerikai gyerekekre.
Később kitérek rá, miért írom ezt.
Chuck Norris nem készült filmes pályára. Szinte tinédzserként csatlakozott az Egyesült Államok légierejéhez, onnan küldték egy dél-koreai bázisra szolgálatot teljesíteni. Ekkor ragadt rá a Chuck becenév. Carlos Ray Norris néven anyakönyvezték, majd a seregben egy spanyol barátja megkérdezte tőle, tudja-e, mi a Carlos angol megfelelője. Így lett belőle Charles, amit Chuckként becéznek. Ebben az időben ismerkedett meg a tangszudú koreai harcművészet alapjaival. Tehetségesnek bizonyult benne, az évek előrehaladtával több karateirányzatban is fekete övet szerzett. A hatvanas évek végén már aktív versenysportolója volt a keleti harcművészeteknek, világbajnoki címeket zsebelt be, és harcművészeti iskolákat alapított, mikor Amerikában még bőven egzotikus különlegességnek számított a karate is.
Kiválóan ismerte fel, hogy a Koreában megtanultakról hogyan kell beszélnie a hazájában: csillogó szemmel nem arról mesélt, milyen misztikus világban járt, hanem pragmatikusan tanítani kezdte, amit ott megtanult. Amerikai környezetben, amerikai fiataloknak – amerikai tempóban.
Később maga is kifejlesztett
