„Sikerült jó irányba elmozdulni” – harsogja címlapján a Nemzeti Sport, miután Szalai Ádám, a sportkormányzat egyik háttérintézményének vezetője levezette, hogy az akadémiai támogatások feltételéül szabott, úgynevezett fiatalpercek tényleg ott vannak a pályán az idei NB I-es szezonban. Előírtuk, tehát megvalósult, jár a hozsánna, a kalapemelés, egymás hátának kollegiális meglapogatása. Elmozdultunk a jó irányba.
Csak tudnám, mi tartott ennyi ideig.
Persze ne legyünk igazságtalanok, Szalai Ádámon éppenséggel nem kell és nem is szabad elverni a port. Ő csupán cirka három éve dolgozik a rendszerben, vezetői felelősséget pedig uszkve másfél éve vállalt először, s azóta – üdítő kivételként a magyar futball intézményi közegében – teszi, amit ígért. Kimondta, amit mások nem mertek, nem tudtak vagy nem akartak. Fölhívta a figyelmet „az elmúlt évek kifejezetten gyenge számaira”, és azt sem hallgatta el, hogy az úgynevezett kiemelt akadémiák bizony nem azért kapják milliárdos tételben a közpénzt, hogy kinevelt játékosaik közül még a szerény nívójú hazai bajnokságba is csak mutatóba delegáljanak egy-két futballistát. Rituálisan az asztalra csapott, és azt mondta: ha kell nektek a közösség pénze, lesztek szívesek cserébe játékost nevelni, sőt pályára is küldeni őket.
Az már más lapra tartozik, hogy mintha éppen ez a váratlanul tiszta, egyenes és őszinte beszéd fedte volna fel a magyar futballt maga alá temető totális káoszt.
