Poszt ITT

Hideg, Szibéria, apokalipszis

A vészharang kongatás nem csak izgalmas és kellemesen átmozgatja a fantáziát, de végső soron egyébként racionális közéleti viselkedésmód.

Önök már félnek? Még nem eléggé? Biztos nem néztek ma reggel TV-t és más forrásból sem vették magukhoz a vezető hazai híreket. Az történik, hogy mindenki teljes megdöbbenésére február első napjaiban hideg tél van, és, hogy tovább feszítsem a húrt, még hóesés is várható. Nem szeretném az egész paráztatást a hírmédia nyakába varrni, a politika is megteszi a magáét. Létezik valami különös kényszer, ami ilyenkor életbe lép: cselekedni, intézkedni, döntéseket hozni.

Gyorsan tegyük hozzá, aki a megfagyás veszélyének kitett hajléktalanokat vagy idős egyedülállókat próbálja védelmezni, az helyesen teszi a dolgát, és nem cikizést, hanem bíztatást érdemel. Nagyon elmarasztalni persze azokat sem lehet, akik kicsit túlpörögnek az időjárás-előrejelzéseket olvasva. Természetünknél fogva valamilyen bizsergető izgalom járja át a testünket, ha a közelgő, elháríthatatlan veszélyről van szó. Érdekel minket, kell nekünk, hát kapjuk is ipari méretekben: élőben a tetőről a didergő meteorológust, a stúdióban ülő háziorvost, aki – és vitatkozzon vele bárki – nagykabátot, sapkát, sálat és kesztyűt javasol a hideg elleni küzdelemben.

Szintén a napokban több csatornán keresztül is találkoztam Soros György gondolataival. Őt mindig óvatosan kritizálom, mert tanulmányaim egy jelentős részének finanszírozója volt, amiért tényleg nagyon hálás vagyok neki. Bár minden gazdag ember hasonlóan értelmes dolgokra szórná a pénzét! A lényeg vele kapcsolatban ezúttal, hogy elég jelentős vészharangokat kongat, itt egy interjú vele erről, és Davosban is kifejtette a véleményét. Az állítása lényege, hogy az USA-ban nő az osztályok közötti feszültség, és komoly utcai zavargásokra kell felkészülni, Európában pedig, ha így megy tovább, ismét felélednek azok az ellentétek, amelyek a kontinens történetében oly sokszor vezettek véres összecsapásokhoz.

Félni a hidegtől, félni a hótól, félni az erőszaktól, a rend végétől, a háborútól – ezek örökzöld témák függetlenül a történelmi kontextustól. Serdülő gyerekként faltam a különböző tudományos(ság látszatát magukra öltő) antiutópiákat, amelyeknek nagy szezonja volt a nyolcvanas évek zavaros világában. Ennek az időszaknak volt egy jellegzetes popkulturális terméke a Terminátor sorozat, mindent jól el lehetett adni, ami arról szólt, hogy hamarosan mindannyiunknak vége lesz. Ha bármi bejött volna abból, amit akkoriban olvastam, akkor ma már rég egy föld alatti bunkerból kéne posztokat írnom, ha egyáltalán lenne még élőlény rajtam kívül, aki olvasná az írásaimat.

A vészharang kongatás nem csak izgalmas és kellemesen átmozgatja a fantáziát, de végső soron egyébként racionális közéleti viselkedésmód. Mi van, ha bejön a negatív jóslat? A dicsőséges „ugye, én megmondtam” pozícióját lehet élvezni. És mi történik a gyakoribb esetben, ha nem következik be az összeomlás? Akkor sincs nagy baj a pesszimista beszélő nézőpontjából, hiszen azt mondhatja, hogy azért sikerült megúszni, elkerülni a legrosszabbat, mert ő még időben szólt, mert hallgattak rá. Ez sem épp egy dicstelen állapot.

Létezhet valami racionális alapja a befogadó oldalán is a félelmetes hírek imádatának? Ha kell, erre is tudok magyarázatot adni. Minél ijesztőbb a hír, minél jobban kell félni valami közeledő rémségtől, az annál nagyobb felmentést ad a cselekvés alól. Aki pedig csak sima, jó öreg lustaságból nem akar cselekedni, nem akar dolgozni, annak rendkívüli módon jól jön, ha a körülötte állók kitűnő mankókkal igyekeznek a segítségére: még csak a lábad se tett ki otthonról, mert nagyon hideg lesz, mert esik a hó, mert jönnek a felkelők, és az sem kizárt, hogy amíg elérsz a közértig, kitör a harmadik világháború.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik