Tavaly a kommunizmus áldozatainak emléknapjára írtam egy általános bejegyzést, ez idén is teljesen aktuális. Február 25-e apropóján azonban most is van mit írni, igaz, ezúttal egy kicsit konkrétabb leszek. Kommunistázni veszélyes játék, könnyen félremehet az üzenet, ha valaki a szóval, mint egy nehéz bunkósbottal, összevissza próbál mindenfelé ütni. Mert mi is a kommunistázás? Más országban nem tudom biztosan, hogy mi lehet, nálunk a leginkább arra utal, amikor nem kifejezetten jóhiszemű beszélők a magukat mérsékelt baloldalinak azonosító szereplőket lekommunistázzák. Ez ugye olyan esetekben, amikor az idősebb mérsékelt baloldali szereplő történetesen tényleg vállalt szerepet a rendszerváltás előtti, magára kommunistaként hivatkozó állampártban, nos, ilyenkor nem is feltétlen tűnik annyira erőltetettnek, de mindenképp udvariatlan és kerülendő gyakorlat.
Bármennyire is udvariatlan és kerülendő, valahogy az utóbbi napokban jámbor és jóakaratú szereplőket is kommunistázáson lehetett érni. Igen, engem is. Történt például, hogy egy élő esti beszélgetős műsorban egykori tanárom, Ágh Attila felvetette, hogy milyen szerencsétlen, amikor a magyar sajtó lekommunistázza az EP-ben Magyarország ellen szavazókat. Erre én pedig azt találtam válaszolni, hogy szerintem senki nem nevezte kommunistának egyszerre az összes ellenünk voksoló képviselőcsoportot, csupán azt az egyet, amelyik – tetszik, nem tetszik – tényleg kommunista. Volt bennem egy rossz érzés, mert azért nincs meg fejből hiánytalanul az EP frakciók összetétele nemzeti párthovatartozás szerint, így fellapoztam az internetet, hogy megnézem, jól tudom-e, hogy a talányos nevű Európai Egyesült Baloldal/Északi Zöld Baloldal valójában kiket takar. A 34 képviselőből 14-et olyan nemzeti párt delegált, akik a nevükben is kommunisták, de a többi sem hagy nagyon sok kétséget maga felől, például további 8 fő a német Die Linke képviselője, akiknek az egyik fele közvetlenül az egykori NDK kommunista állampárt utódja.
Az a mondás tehát, hogy az EP-ben a többi a baloldali csoport a kommunistákkal összefogva szavazott Magyarország ellen, nem kommunistázás, hanem csupán a tények objektív megállapítása. Volt itt azonban más is a napokban. Egy futó liaison erejéig, bizonyos Baloldali Kerekasztal, alias BAKA létrehozása kedvéért a Magyar Szocialista Párt néhány nehezen értelmezhető jelentőségű és szerepű szervezet mellett, magas szinten képviseltetve magát tárgyalóasztal mellé ült a Magyar Kommunista Munkáspárttal. Ez a jó öreg Thürmer Gyula féle Munkáspárt új neve – és a szemlélő nem is lehetne hálásabb, hogy az új névvel minden kétséget eloszlatnak: ez nem a brit Labour értelmében vett, szocdem munkáspárt, hanem az, aminek mindig is mondtuk őket, de így, hogy a nevükben is szerepel, remélem, tényleg nem tekinti senki udvariatlanságnak, szóval ők – nagy levegő, kimondom – kommunisták. For the record, az MSZP pár napra rá észbe kapott, és gyorsan kihátrált az ügyből.
Az a helyzet tehát, hogy itt van egy emléknapunk, amely pontosan megnevez egy történelmében bizonyítottan bűnös ideológiát, gaztetteket, felfoghatatlan mennyiségű áldozatot, ugyanakkor itt van egy, a témában billegő, összevissza beszélő és cselekvő európai és magyar mérsékelt baloldal, amely ugyan tartja a távolságot, de mintha nem lenne képes kellő határozottsággal leengedni a vasfüggönyt maga és szélsőséges kiadása között. Érdemes összevetni a magyar szocialisták tavalyi és idei közleményeit az emléknap alkalmából. A tavalyi szövegben még „kegyelettel emlékeztek”, és csak egy mérsékelt, kötelező spint csomagoltak bele némi kimondatlan kormánykritikával. Az egész 9 biztonságos sorba belefért.
Idén több lett a mondanivaló, és talán a magabiztosság is. Kegyelettel emlékezésről már nem esik szó, és a kegyelet mintha a szöveg szándékából is hiányozna. Előjön a jó öreg asszociáció: ahol a kommunizmus áldozatairól beszélnek, ott tessék a fasizmus és a holokauszt áldozatairól is szólni! A három mondat olyan szép, hogy inkább szó szerint idézem: „Ugyanakkor ideje lenne szembenézni azokkal a történelmi bűnökkel is, amelyekért a ki nem mondott és fel nem vállalt felelősség még sokakat terhel. Hisz nem elég nemzeti egységet hirdetni a kommunista diktatúra elítélésében. A fasizmus, a náci ideológia és a nemzetiszocializmus bűneiért, a holokauszt áldozataiért vállalt felelősség kérdésében is nemzeti egyetértésnek kell kibontakoznia.”
Ennek a blogbejegyzésnek véletlenül sem az a célja, hogy az örökzöld „kinek a diktatúrája volt embertelenebb, kinek az áldozata volt fájóbb” dilemmát megoldja – egyrészt mert nem szeretnék és nem is tudnék egy komplett monográfiát írni erről, másrészt magát a kérdést is teljesen képtelennek és nagyon rossznak tartom, harmadrészt pedig halálosan unom ezt a fajta megközelítését a közelmúlt történelmének. Egyvalamit viszont sejteni vélek: a náci bűnök és a holokauszt emlékezetének nem tehet túl jót, ha azon a napon, amelyet alapítói a kommunizmus bűneinek felidézésére választottak ki egy olyan országban, ahol szépen és méltón emlékszünk három külön napon (nemzetközi, magyar és roma) a holokauszt áldozataira, bárki arra szólít fel, hogy „ideje lenne szembenézni” a fasizmus bűneivel is.
