Egy alkoholizmusról szóló lemez bemutatóján a közönség iszik, mindenki próbál feszélyezetten józan maradni vagy inkább kokaint szívnak?
Én is gondolkoztam ezen, hogy fura lehetett bebaszni erre a lemezbemutatóra. De nem nagyon foglalkoztam vele. Volt benne valami felszabadító, nagyon mentek a sztorival, mivel a koncert első felében egyben raktuk fel a lemezt kronológiailag, a terápiás skiccekkel együtt, szóval úgy nézték, mint egy színházi előadást.
Ahogy sétáltam a villamoshoz idefele jövet, még belehallgattam a lemezbe, és az Apa című számnál megint majdnem elsírtam magam. Te megengeded magadnak, hogy sírj?
Igen, megengedem. Sokszor érzem, hogy jólesne, aztán elakad valahol a sírás. De már nem is emlékszem, mikor volt utoljára. Talán, amikor megpróbáltam leszokni a cigiről. Ott valami nagyon megérintett, de hogy mi…
A lemez utáni visszajelzések közül is volt, ami megérintett?
Erőt ad, hogyha megkeresem a küzdelmeim igazságát, és ez talán másoknak is segíthet – számomra elképesztő, hogy mennyien osztották meg velem a saját történetüket. Sokan leírták például a saját apjukhoz való viszonyukat, hogy azt hitték, már eltemették, de most valami intenzíven visszajött, és úgy érzik, hogy ezzel a dallal sikerült pontot tenniük a végére. Többen írták, hogy kimondtam helyettük, ami végig ott mozgott bennük a felszín alatt. Azt is mondták, hogy ez a lemez volt az a pont, amitől bizonyosságot nyertek, hogy segítségre van szükségük, és most felkeresnek valakit.
Ez egy csodálatos dolog – mindazzal együtt, hogy a zene nem terápia, a terápia az terápia, szóval terápia helyett senkinek sem ajánlom a lemezt, de hátha ez másokat is elindít egy folyamaton.
Egyébként amikor az apás dalt írtam, úgy álltam neki, hogy jó, már túl vagyok több év önismereti munkán, meg tudom írni egy olyan pozícióból, ahol picit leválasztom ezt magamról, és távolabbról, felnőttfejjel vizsgálom, nem annyira bevonódva érzelmileg, mintha még kamaszgyerek lennék és ő élne. Aztán amikor írtam, hamar kiderült, hogy basszus, még mindig nincs ez olyan messze, mint ahogy én azt elképzeltem.
Mikor halt meg?
2011-ben, tizennyolc éves koromban, a függőségébe.
Azt mondják, általában négy szerepet vehetnek fel az alkoholista családban felnőtt gyerekek: hős, bohóc, fekete bárány vagy láthatatlan gyerek. Nálad melyik volt domináns?
Az iszonyú engedelmes, jófiú szerep, talán picit a bohóc is, miután kiderült rólam, hogy jól mondok verset. Akkor láttam először büszkeséget az apám arcán, és a függője lettem, hogy hogyan nyűgözhetem le újra a szüleimet ezzel a képeségemmel. Próbáltam jó jegyeket hazavinni, és emlékszem, ha néha becsúszott egy rosszabb, akkor azt éreztem, nincs értelme az életemnek – ami szerintem nem normális egy tízéves gyereknél azért, mert kapott egy hármast.
