Az NFL zseniális. Eléggé el nem ítélhető módon nincs kedvenc csapatom, és gőzöm sincs, mi kell ahhoz, hogy valaki magyarként egy életre eljegyezze magát mondjuk a San Francisco 49-ersszel. Hanem ami igazán lenyűgöz, az a sportágat körülvevő profizmus. Az ugyanis valami elképesztő, és sportrajongóként esz a sárga irigység, hogy nálunk egyszerűen képtelenség akárcsak valami hasonló körítést szerkeszteni bármelyik sportág mellé.
Az egész természetesen elsősorban a pénzen múlik – node pénz abba a sportágba ömlik, amelyet egy sportrajongó náció a sajátjának tekint. A sportrajongás pedig ott kezdődik, hogy a gyerekben hovatovább fel sem kell támasztani a sportolás iránti vágyat, mert a szülő nem otthon döglik főállásban a tévé előtt, hanem lételeme a testmozgás, mert egyszerűen az ő apja is belénevelte ezt, meg tök ciki nem csinálni semmit, hiszen a szomszédok is járnak teniszezni, bowlingozni, kosarazni, patkót dobálni, satöbbi. Futni is, persze, bármikor. Nehéz olyan sportágat mondani, amelyet ne lehetne űzni iksz kilométeres körzetben egy közepesebb településen. Van annyi ingyenesen használható és nem szétbarmolt teniszpálya, kosárpálya, közgolfpálya, hogyha megvan a késztetés – és megvan –, akkor a létesítményhiány nem akadály.
A 49-eseket speciel ezért lehet szeretni
És ha a sport és a mozgás szeretete a személyiségünk része, onnantól kezdve nyert ügye van a profi sportoknak is. A tengerentúlon nem a ValóVilág kefélős különkiadása viszi a nézettségi rekordot – ott az NFL legnagyobb meccsei uralják a friss és az örök toplistákat egyaránt. Ott jóval többen tudják, ki az a Michael Jordan, sőt, Kobe Bryant, illetve ismerik a Manning-család focista tagjait, mint bármelyik tehetségkutató győztesét, netán a zsűri tagját, hogy a valóságshow-k fingó-smároló sztárjait ne is említsem. Lehet Amerikára köpködni, de egyvalami elvitathatatlan: ott az ismertség, a klasszikus sztárstátusz annak jár, aki tényleg letett valamit az asztalra, akár Hollywoodban, akár a futballpályán – és bőven nem elég az, ha végigböfög néhány VV-adást.
Ez természetesen szűkebb pátriánk súlyos kritikája is: a média azt pumpálja fel, akire vevők az emberek. Nálunk nem olimpiai bajnokokra és színészgéniuszokra vágynak, hanem VV-lufikra, kiszavazósdira, meg Bud Spencer-ismétlésre.
Őszintén, itt melyik sportágra lenne érdemes annyit áldozni, hogy a saccra 60 kamerával közvetített meccsét az interneten is úgy lehessen követni, hogy a mérkőzés közben a drukker a monitor előtt kiválaszthatja, milyen szögből akarja figyelni a történéseket, esetleg rajta akarja tartani a szemét a kispadokon az oldalvonal mellett, de úgy, hogy közben tekerheti jobbra-balra a kamerát, egy másik ablakban pedig nézheti a statisztikák alakulását, esetleg kiválaszthatja a kedvenc jelenetét, amit legott megoszthat a barátaival valamelyik közösségi hálón?!…
Ez már a legfelsőbb szint – magán az amerikai focin, egy csapat felépítésén látszik, hogy ez egyszerre sport és showbiznisz, a legmagasabb nívón. Mert van arra pénz (miközben egyetlen reklámtáblát sem lehet látni a pályák körül!), hogy egy 50 fős keretet „üzemeltessenek“, hogy külön csapat menjen fel, amikor védekezni kell (és őket is rotálják két megjátszás között, néha két-három ember is cserélődik), meg amikor támadnak, amikor el kell rúgni a labdát (punt), és amikor a villák közé kell rúgni, és mindegyikre van külön ember… És van a vezetőedző, és van a támadóknak edzője, és van a védőknek… És nagyjából akkora a slepp – orvos, gyúró, vízhordó –, mint maga a csapat, nem véletlen, hogy az egyik csapat a pálya egyik oldalán áll, szinte a teljes hosszában (nyolcvan méter… vö. focikispad), a másik a másikon.
Amúgy az Államokat kiválóan ismerő Baló György mondta egy interjújában, hogy az amerikai profisportok egyik alapvetése, hogy a meccs nem dőlhet el az erőnléti különbségen. És tényleg: itt nincs olyan, hogy azért kerekedik felül az egyik fél, mert a másik már csak vonszolja maga után a beleit. De ez igaz a kosarasokra és a hokisokra is. Legfeljebb a play-offok legendás, másfél-kétórás hirtelen haláljai purcantják ki őket, ám az év jelentős részében mindenki bírja erővel az utolsó sípszóig. Persze, ők sem csak salátát és marhahúst falnak, ebbe azonban most ne menjünk bele. A lényeg: a minőség domináljon egy sporteseményen, ne rontsa el senki a fizető néző szórakozásátazzal, hogy fáradtan már nem képes elkapni vagy eldobni a labdát.
Hogy mitől olyan erősek az NFL játékosok? Íme.
Igaz, arrafelé nem kell azon izgulni, hogy sikerül-e visszavásárolni bárkitől is a marketingjogokat, vagy hogy mi lesz a gázszámlával a következő hó elsején. Ha valahol gáz van, belép egy új tulaj, és legfeljebb elköltözteti a csapatot a másik óceánhoz – de a show-nak folytatódnia kell. Úgy egyébként kíváncsi lettem volna, ha néhány éve, a romlás csúcsán valaki előjön azzal, hogy a Fradi franchise-t elviszi mondjuk Ópusztaszerre – mert megveszi tokkal-vonóval, és attól fogva neki joga lenne ehhez is.
Ez persze víziónak is rossz – viszont azt vizionálni, hogy egyszer nálunk is lesz valami hasonlóan profin működtetett sportág, nos, ehhez súlyos naivitás kell. VV-országban mindenképpen.
