A keddi kormány-évértékelőn a miniszterelnök beszédét többek között Lánczi András vezette fel. A filozófus – noha ez a beszámolókból rendre kimaradt – a foglalkoztatáshoz kapcsolódva közoktatási kérdésekről is beszélt, kiemelve, hogy a demokrácia nem kedvez az oktatásnak.
„Tudni kell, hogy a demokratikus körülmények, sajnos sosem kedveztek az oktatásnak, pontosabban a nevelésnek. Az oktatásban tekintélyre, nyugalomra, fegyelmezettségre, rendre van szükség. A kormány e területen is kifejezte a változtatási szándékát. De tojástáncot kell járnia ahhoz, hogy jobbat hozzon, mint amekkora kárt okozhat a politika egy ilyen kényes területen. A munkahelyteremtés az iskolapadokban kezdődik. Az írni-olvasni tudással, a tudásvágy és a megértés készségének a kialakításával. A pedagógus az első olyan személy a gyerek életében, aki az államot képviseli, az állam elvárásait közvetíti a gyerekekhez. Az első benyomás ugyebár mindig döntő” – vázolta elképzeléseit Lánczi.
Vajon mire gondolhatott a jeles filozófus? Hogy most demokráciában élünk, tehát nem lehet jó oktatásunk? Vagy arra, hogy jó színvonalú oktatáson dolgozik a kormány, de ehhez az kell, hogy ne legyen demokrácia?
Azt mondja Lánczi, hogy az iskola fő célja a tudásvágy, a megértés készségeinek kialakítása kell, hogy legyen. Többek között a szegedi egyetem kutatásaiból tudjuk, hogy ma az iskolába belépő gyerekek kíváncsisága, tudásvágya magasan van, majd néhány hét, hónap alatt e tudásvágy szép csendesen kihal. Elveszítik érdeklődésüket a tárgy iránt. Ha újabb tárgy tanulását kezdik el, újra megnő ez az érték, aztán újra lecsökken.
Lánczi András a kormány-évértékelőn. Fotó: Kummer János / fn.hu
Vannak olyan iskolák, ahol ez nem így van. Ahol együttműködve dolgoznak a gyerekek egymással és a pedagógussal. Ahol esetleg projektek keretében tárnak föl egy-egy nagyobb témát. Ahol minden egyes diák megtalálja a maga számára azokat a kihívásokat, amikkel kibontakoztathatja a benne lévő tehetséget. Ahol nagy szerepet tulajdonítanak a művészeteknek, kreativitásnak, a sportnak. Ahol minden egyes gyerekre figyel a pedagógus.
Az ilyen iskolákban a tanár is inkább partner, aki „csak” irányítja az intézményben folyó munkát. És eszébe nem jut a gyereknek, hogy a tanítónéni az államot képviseli. (Isten őrizz, hogy eszébe jusson, hogy ő az az ember, aki az állam elvárásait közvetíti felé!) Ettől még ezekben az iskolákban is rend van és fegyelem – csak máshogy. Beszélgetnek a gyerekek egy-egy probléma megoldása közben. Esetleg a jobb képességű elmagyarázza a társának a feladatot, rávezeti, hogy mit kell csinálni. Ezzel mindketten tanulnak.
Vannak az olyan iskolák, ahol katonás rend van és fegyelem. Ott nem a tudásvágyból teljesítenek jól a gyerekek (ha jól teljesítenek), hanem a megfelelési vágyból, esetleg a pedagógus iránti félelemből. Ez az iskola – Vekerdy Tamás szerint – megbetegíti a gyerekeket.
Biztos, hogy macerás a demokráciában, a sok érdeket szem előtt tartva megszervezni az oktatási rendszert, de ha szabad, kreatív, gondolkodó polgárokat szeretnénk nevelni, akik ki tudják bontakoztatni a bennük lévő tehetséget, akkor nem hagyható el ez a macera. Ha viszont az állam azt mondja, legyen a gyerek olyan, amilyenné mi akarjuk tenni, akkor valóban hatékonyabb a diktatúra iskolája. Kiválóan és maceramentesen neveltek az ilyen iskolák szocialista vagy nemzetiszocialista embertípust.
Vajon mire gondolt Lánczi András?
