Olvassuk csak el, mi az, amit viszont kimondott a Fővárosi Ítélőtábla. Azt mondta ki, ráadásul jogerősen, hogy „ha már egyszer a Médiatanács tartalmilag érvényesnek nyilvánította a pályázatot, akkor nem hozhat azzal ellentétes döntést azáltal, hogy később megállapítja a beadvány alaki érvénytelenségét”.
A Médiatanács azonban tesz a jogerős ítéletre. Valahogy eszembe jutnak azok a védekezések, amelyeket a kevéssé iskolázott vádlottak szoktak (volt) előterjeszteni a tárgyalóteremben: én ott sem voltam, nem is tudom, miről van szó, de különben is ő ütött először.
A Médiatanács okfejtése azért még az említett ostoba védekezésnél is rosszabb. Eddig azt hittem, hogy csak kiművelt emberfők ülhetnek egy ilyen fontos hivatal élén. Arra már gondolni sem merek, hogy Szalay Annamária soha életében ne találkozott volna a formális logika szabályaival. Igazán nem kívánom tőle, hogy eldöntse vajon „hazudik-e minden trójai, ha ezt mondta egy trójai”. Az azonban talán mégis elvárható lenne a médiahatóság vezetőjétől, hogy amikor azt mondják neki, hogy utólag nem állapíthatja meg egy már elfogadott pályázat alaki érvénytelenségét, akkor még ő is megértse, hogy utólag nem állapíthatja meg egy már elfogadott pályázat alaki érvénytelenséget. Olyan bonyolult lenne ez? Vagy csak neki?
Jöhet itt mindenféle „Klubszabállyal”, ennek tartalmát most ne is feszegessük. Jöhet azzal is, hogy 30 soros közleményben négyszer degradálja Arató András vezérigazgatót „a Klubrádiót működtető üzleti vállalkozás vezetőjének”. Állíthatja a fehérről, hogy fekete, de nem tehet úgy, mintha a bíróság nem kötelezte volna jogerősen arra, hogy kösse már meg végre azt a nyomorult műsorszolgáltatási szerződést a „Klubrádió nevű üzleti vállalkozással”.
De ő nem. Nem, nem, soha.
Sokszor megkérdezték tőlem, melyik az erősebb, a bíróság, vagy a Médiatanács. Természetesen, a bíróság, mondtam. A bíróság jogerős ítéletét ugyanis mindenkinek végre kell hajtania. Legalább is egy jogállamban.
Kivéve a gyevi bírót.
